Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - FÜLÖP ANTAL: Százhuszonhat Sztálint rajzoltam (regényrészlet)
FÜLÖP ANTAL felszított lángokba, mialatt vasvilláján tűzlények futkosnak... Olyan érzésem támadt, mialatt kint voltam, anyámmal már megbeszéltek valamit velem kapcsolatban. Anyám, arcán félig biztató, félig zavart mosollyal ott állt az asztal sarkánál. Ördög-Gergő pedig, aki — a levegőben volt ez is! — az első találkozásunkat rendesen elszúrta, most, a csorbát kiköszörülendő, mintha minden megnyerő erejét, ami csak a gyűrött zakója, inge és cserzett bőre alatt található volt, megpróbálta volna karikás szemébe gyűjteni, hogy megfeleljen ennek az elvárásnak. „Először is!...” — mondta, tekintetét ravaszul körbehordozva a konyhában, majd, ahogy a hokedli, ajtókilincs, a seprű, s a sparhelt alatt a szenesláda láthatóan nem ihlette meg, előbb — ha lehet még ravaszabbul hunyorítva össze a szemét — „másfelé” nézett, majd hirtelen anyám fenekére csapott!... Azután fölnevetett és kijelentette, hogy: „Ez mostan igen jólesett!” A kalitkát magamhoz szorítva láttam, hogy anyám keze arrább tolja a vázát az asztalon, mintha nem is a váza, s benne az egy szál — félig már hervadt — szegfű mozdult volna ki a helyéből, hanem a már-már végérvényesen megfeneklő pillanat; ám, Ördög-Gergő olyan egykönnyen nem adta fel! Nagy dolgok ígéretével a szemében állt fel az asztaltól, mintha mindaz, ami eddig történt, csak amolyan előzetesnek számított volna, ahogy a város futballcsapata meccs előtt bemelegít, s úgy láttam, csak egy-két pillanat kérdése, hogy szédületes dolgok történjenek. „Tudod mit?” — kérdezte, majd rögtön, mintha elfelejtette volna, mit akart mondani, barackot nyomott a fejemre, ami a rendesnél kicsivel nagyobbra sikerült, s mialatt sajogni kezdett a fejem búbja, tudtomra adta, hogy marha jó kedve van, majd megvakarta hátul a nyakát. „Hát neked?...” Nekem is jó kedvem volt addig, amíg nem láttam őt a konyhánkban, de ha már itt volt, legalább maradt volna ülve; mióta felállt, nem mertem letenni a kalitkát. A feje, ott, fenn a zsinóron csüngő lámpánál éppen megimbolygott, amitől a teljes bizonytalanság uralkodott el rajtam: odakint gyönyörűen sütött a nap, a konyhában kellemes hűvös lett volna... Hogy kerülhettem mégis ilyen váratlanul ebbe a furcsa helyzetbe, ahol merőben más valami történt, mint amire egy ilyen nap után joggal számíthattam, más, mint ami végett alig vártam, hogy végre hazaérkezzünk, hogy végre megetessem a kanárimat, hogy végre — ha már kalitkában született — otthon érezhesse magát. D e magam sem éreztem otthon magam a saját konyhánkban, pedig anyám csak annyit mondott az ajtó előtt, hogy: vendégünk érkezett... „Tudod mit?...” — hallottam Ördög-Gergő hangját. Rögtön hátraléptem! Az előbb is így kezdte: ha megint elfelejtené, hogy mit akart mondani — gondoltam és a fejem bőre még emlékezett az iménti sajgásra — félő, hogy ott, azon a ponton, amelyet ujja bütykével egyszer már megnyomott, újból akcióba lendült volna, ha bevárom. Hova tehetném le?... A szekrényre nem; ha beleakad a szarva, mint előbb a lámpaernyőbe, amely egy kicsit még mindig hintázott, leveri, és szinte láttam, ahogy a lezuhanó kalitka halálra zúzza a benne vergődő madarat. Az asztalra sem; hosszú csápoló kezével, amely akár egy méteres óramutató, nagy ívben indult el megint, most talán a fülét
