Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - FÜLÖP ANTAL: Százhuszonhat Sztálint rajzoltam (regényrészlet)
FÜLÖP ANTAL vissza?” — kérdezte anyám, és cinkos pillantásában mintha a kötőtűjének a fénye villant volna meg. „Senki” — mondtam a rádiót nézve, s most először láttam úgy, hogy nagyon szép rádiónk van. „Csak be kell mennem a ceruzákért a szobába...” Ahogy elindultam a szobaajtó felé, s a szemem sarkából lopva Gergő bácsi szobormerev arcára pillantottam, észrevettem, hogy a szeme alig észrevehetően megrebbent. De azért tovább mentem, majd a szobába lépve, ahogy az ajtót becsuktam magam mögött, a konyhából a sercegő rádiózenén kívül semmi nem hallatszott; anyám köszörülte meg halkan a torkát, amire válaszul Gergő bácsi csupán egy hangosat köhintett... Attól fogva esténként ki-be járkáltam a szoba ajtaján, elég közel Gergő bácsi territóriumához, de azért mégis tiszteletben tartva azt a padlódarabot, melyet árnyéka gubbasztó alakja köré rajzolt, s amelynek közepén, ott, a sparhelt végében Gergő bácsi egyre „ugrásra készebben” trónolt, a szemében — úgy tűnt — egyre elszántabb lett a keménység, ahogy órákig bámulta az ablak kilincsét. Annyi sejthető volt, hogy valami már pirkadni kezdett a fejében, s ahogy fokozatosan rádöbbent hirtelen támadt rajzolókedvem okára, mert hiszen előbb-utóbb rá kellett jönnie, úgy gyülemlett föl benne, s ült ki arcára s visszanyelt bosszú és az emésztő gyűlölet, szinte feneketlenné mélyítve azt a merev hallgatást, amely most már leginkább önmagát fojtogatta... Végül egy este, amint hazajött, én meg éppen a hokedlin terpeszkedve, éktelen láblengetéssel zöld Sztálint rajzoltam, alighogy leült, még föl se támasztotta állát, mintha szűknek érezte volna a konyhát, fészkelődni kezdett, majd fölállt, s azután még jó néhány estén állt föl azzal, hogy: „No, akkor én kimegyek vécére...” s ezzel az ürüggyel — ahogy később kiderült — átballagott egy-két órára a szomszédos kocsmába. Ám mielőtt kiment, nehogy anyámmal csak úgy kettesben maradjunk, óhaját mindannyiszor ott hagyta közöttünk: „Megennék valamit!...” — szólt vissza a küszöbről. Talán nem is sejtette, hogy az árnyéka enélkül is ott maradt közöttünk, örökös helyén, a falon, a zsámolyon, s kackiás vonallal rajzolta ki szögletes orrát a padlón. Nyári délután... megyünk a városból hazafelé; a levegő pezseg a virgonc hangoktól, fényektől, melyek a kanárim színével együtt, ahogy citromsárgán röpdös a kalitkában és szárnytollaival olykor-olykor a nap ívét és sugarait másolja, és szaggatott füttyel válaszolgat a fák lombja közül ráfüttyentő madaraknak; együtt a kalitkám rácsával, amely a madaramat megőrzi és sokkalta különb, mint a versenybicikli küllői, ott, a kirakatban, ahogy elmegyünk előtte, s az üveg mögül ránkcsillan; együtt a fagylalt összeolvadó színeivel, melyet a török fagylaltos az imént rakott fel spaklijával az ostyára, s a kezembe nyomva anyámnak „Kezétcsókolomot” köszönt; mindez így, együtt, egyetlen érzésbe olvad össze, s ez az érzés az öröm! Anyám is örül, kezében két megpakolt szatyor — ma délután fizetést kapott!... Most egy időre — s ezt az arcáról olvasom le — azt is elfelejtette, hogy egész délelőtt téglát és cementet liftezett egy épülő toronyház felső emeletére, azon az építkezésen, ahova apám talányos „eltűnése" után került.
