Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - FÜLÖP ANTAL: Százhuszonhat Sztálint rajzoltam (regényrészlet)
FÜLÖP ANTAL az örökre elvesztett szabad mezők utáni sóvárgással vonszolták a sárba süllyedő kocsit. És ekkor megkérdeztem: „Miért volt a jobb keze mindig a zsebében? ’’Anyám simogató keze megállt a zubbonyon, azaz inkább megdermedt, és zavarában szinte a rögtönnél hamarabb rávágta: „Mert balkezes volt!” Válaszát mindenáron, ahogy csak tőlem tellett, megpróbáltam elhinni, de arcának rebbenésére, amelytől, mintha az egész szoba is megrebbent volna, egyszerre összementem a testemen lötyögő zubbony alatt. „Ne hazudj!” — mondtam. Majd — bár talán nem is egészen akarva — zsebre vágtam a jobb kezem és láttam, hogy anyám a tükörben nézi, ahogy az immár még üres kabátujj felgyűrődve harmonikázik a zsebem körül. „Nem kellett volna a dobozt felnyitnod. Vannak dolgok, amiket jobb, ha nem tud az ember... — mondta —, vagy legalábbis nem mindegy, hogy mikor tudja meg. Várhattál volna..." S akkor, ott, a nyitott szekrényajtó előtt állva avattattam be abba a történetbe, amelynek különösségét az adta, hogy magam is szereplője voltam, de mielőtt anyám elmondta volna, semmit sem tudtam róla:A gázgyár kerítése mögül néztük a fogolytranszportot, ahogy a tányérgéppuskás ruszkik az állomás felé hajtották őket. Az udvarszomszédok, a tüdőbajos susztert, s a félsüket gázlámpa-gyújtogatót — mindkettő öreg ember — leszámítva, nők és vénasszonyok, akiket a behívók a sparheltjüknél hagytak, s akiket most a látvány izgalma a zárt ajtók mögül a félelmükkel együtt előcsalogatott, és ott álltak téglákon, zsámolyon, leborított serblin a kerítés tövében, s halk szörnyülködések közepette egymás fülébe suttogtak. „Apád a földön állva is a kerítés fölé magasodott...” — hallom, hogy anyám hangja, bár megszakítás nélkül mondja-meséli a történteket, még mindig a zubbony jelentősége és értéke körül támadt ráncoknál időzik. Hallom, hogy apám nyakában ülve, kerekre tágult szemmel bámultam azt, amit azóta teljesen elfelejtettem. Az őrök föl-alá loholtak a tömött sorokban vonuló transzport mentén. Mihelyt a városba érkeztek, a szökés veszélye meghatványozódott, az őrök figyelmét teljesen lekötötte annak lehetősége, hogy valaki három-négy (de akár öt vagy hat) év távoliét után, éppen a saját házának ablakai-kapuja előtt halad el, s mielőtt bizonytalan időre a szibériai „sóbányákba” terelnék, vállalva akár a hátába kapott sorozatot, kiugrik a sorból, beugrik rég nem látott házának kapuján, hogy — akár egy percre is — de leüljön régi asztalához. Ám mielőtt kapuja mögött eltűnhetne, az őröknek le kell lőniük, hiányt teremtve a fogoly-kontigensben. Mintha színházban ülnék, roppantul mulattat a látvány, az őrök puskája, csizmája, sapkájukon, mellükön a színes jelvények, s a felkavaró látvány izgalmában egyszer csak odakiáltok egyiknek: „Durr!”, s a kezem magasba lendítve integetek. „Durr!” feleli, s mialatt rámkacsint, szélesen elvigyorodik; mandulavágású szeme csupán a másodperc töredékéig akad meg apámon, majd tovább lohol a transzporttal. Apám keze is fölrebben, ahogy egy önkéntelen mozdulattal a palánkra teszi, mintha indulni készülne valahova. Ujjaiból kifut a vér, ahogy a deszkát markolja. Olyan formán nézi a birkajárással baktató foglyokat, mintha nem
