Irodalmi Szemle, 1992

1992/5 - FÜLÖP ANTAL: Százhuszonhat Sztálint rajzoltam (regényrészlet)

Százhuszonhat Sztálint rajzoltam

is a palánk mögött állna. Mintha maga is ott menne köztük, és onnan vetné azt az irigykedő pillantást a kerítés védelmében bámészkodó szerencsésekre... „Talán jobb lesz, ha bemegyünk innen...” — mondja anyám. Apám azonban meg se mozdul... Harmincéves sem volt, mikor a frontról hirtelen hazaküldték, s azóta zsebében tartja a jobb kezét. Ha mosdott, magára zárta az ajtót, lefekvés előtt eloltott lámpánál vetkőzött, a „harisnyát” pedig egyedül mosta ki a lavórban. A kettős ágyon azóta anyám másik oldalán feküdt, s bár a keze néha áttévedt anyámhoz, elalvás előtt az ágy külső szélére húzódott. Esténkint vagy inkább szürkületkor gyakran látták őt, ahogy a sínek közt, a talpfákon lépdelve, távolodó alakja kirajzolódik az alkony pirosában. Aztán egyszerre kivágódott a gázgyár kapuja, mintha egy csizma rúgásának engedne, s az udvarban ott állt a „Kirkic”, ahogy anyám a mandulaszemű őrt nevezte. „Az volt?” — kérdeztem. „Nem — felete anyám a szemét lesütve —, nem az volt, akinek a figyelmét ránk terelted...” Ahogy az udvarba toppant, gondolkozás nélkül hozzánk lépett, megcsiklandozva seggem a géppisztoly csövével, leszállított apám nyakából, majd, apámnak egy „előttem indulj!” -t intett a fejével. Apám — meglepő módon — minden tiltakozás nélkül, mintha csak erre várt volna, rezzenetlen arccal, a beteljesülés nyugalmával indult kifelé az udvarból a gépisztoly csöve előtt. Csak anyám sikoltására fordult meg „Mutasd meg neki a kezed, te szerencsétlen!” Nyugodtan húzta ki kezét a zsebéből, de nem a katonához fordult. Anyámnak mutatva, balkézzel benyúlt az üres kabátujjba, kirántotta belőle a harisnyát, majd a jobbkezét magasba tartva, a lecsúszó zakóujj fölfedte a szétroncsolt, szilánkoktól mákosra tetovált ijesztő csonkot, amely a szivárgó nedvektől üszkösen csillogott. Az őr, döbbent meglepetésében elkáromítva magát, köpött egyet. Majd, mintha gyomron vágták volna, a kerítés tövében hányt egy rövidet. Majd, mialatt a zubbonya ujjával a száját törölgette, a tekintetével még egyszer tetőtől talpig végigmérte apámat, mintha nem tudott volna belenyugodni, hogy le kell mondania erről a drabális emberről, akire pedig a sónál is nagyobb szükség lett volna az útközben megszökött, lelőtt vagy elpatkolt foglyok pótlására. Mustráló tekintete alatt apám kihúzta magát, mint valami csallóközi „Tamás bátya” a rabszolgavásáron... A katona szeme azonban elfordult róla, s körülpillantva az udvaron, sebtében magához intette a tüdőbajos susztert és a félsüket gázlámpa-gyújtogatót, majd, mint egy nem is volt jelenés, a kapu nyílásában velük együtt eltűnt. Azt, hogy valóban ott járt, csupán a csalódás apám arcán tanúsította, melyen még valami megalázottság is átütött. „Akkor hol van? — kérdeztem. — Ha nem vitte el.” „Ég tudja... — felete anyám. Utoljára Komárom és Gadóc közt látták a mocsárnál, egyedül ment az alkonytól lángra gyúlt mocsár vöröslő párái közt.” Egy ideig hallgattunk, aztán még jó ideig hallgattunk. Amikor végre megszólaltam, a hangomban nem volt semmi határozottság. „Most őszintén mondd meg: az volt vagy nem az volt, akinek intettem? Ha nem mondod meg az igazat, többé nincs hozzád szavam!..." Miután a válaszát halogatva végre megszólalt, anyám