Irodalmi Szemle, 1992

1992/5 - FÜLÖP ANTAL: Százhuszonhat Sztálint rajzoltam (regényrészlet)

Százhuszonhat Sztálint rajzoltam

mielőtt a szobába hívott, fölmérte volna a rakodó vágány körüli helyzetet, ahol Gergő bácsi kopasz feje tempósan bukdácsolt föl-alá a vagon oldala mögött, ahogy a szenet lapátolta. Mert gyakran megesett, hogy Gergő bácsi gondolt egyet! És lapátját a szénnel együtt repülni hagyta, föl a magos szénhalom tetejére, és hazaugrott egy karéj paprikás zsíros kenyérért, s ha már otthon volt, benyitott a szobába, a spájzba, meg a padlásfeljáró-lépcső- höz, s ha valami gyanúsat észlelt, azaz mindent a megszokott rendben talált, akkor bekukkantott a fal és a szekrény közti résbe is, ahol éppen elfért (volna) egy rejtőző ember; egyszerre a szobába toppanva ott találtam őt a szőnyegen térdelve, csontos ülepét a plafonnak tartva, éppen az ágy alá bemászni. Hogy legyen mit keresnie, lapátnyeleket, kaszakövet, miskároló- kést dugdosott el e gyanús helyeken, szerte a lakásban. Húsz évvel volt öregebb anyámnál, akinek rendérzéke időről időre fellázadt e különös raktározás ellen, s az összegyűjtött kacatokat a spájz egyik sarkában halmozta fel, amivel még csak jobban megerősítette Gergő bácsit abban a meggyőződésében, hogy amíg ő lapátol, anyám itthon felszarvazza. De azon a délutánon Gergő bácsi feje megnyugtató kitartással bukdácsolt a vagonoldal mögött, s az ablakból nézve, ahogy anyámmal összesimulva néztük, úgy tűnt, hogy a lapátolásnak ezt a — nézve is szédítő — monoton kábulatát, ahogy a bukdácsolás végtelen ismétlődése elragadta és eluralkodott rajta, egy jó ideig, talán, ha akarná sem tudná abbahagyni a lapátolást. Ekkor megérintett. Alig érezhetőn a kezemhez ért a szőre, tudtam, hogy ott van, aztán már láttam is, ahogy anyám a gallérjánál fogva, naftalinszagúan tartja a combja előtt, és csendben ringatózik, mintha ezért a ringatózásért állt volna a futólagosnál kicsivel tovább az ablaknál. Majd aprólékosan eligazítva a függöny ráncait, nehogy az utcáról belásson valaki, lelkemre kötötte, hogy amit most csinálni fogunk, azt soha senkinek nem szabad elmondanom. Izgalomtól fürge ujjai végigfutottak a gombsoron, ahogy a zubbonyt kigombolta, s már készült rámadni, majd, mintha meggondolta volna magát, azt mondta: „Tudod mit? Vedd föl egyedül...” Mialatt magamra vettem s a szekrény tükrében láttam, hogy úgy áll rajtam, akár egy nagykabát, az ujja üresen csüngött, mint egy kályhacső, és arra gondoltam, hogy valami csillag, jelvény vagy élénkebb szín — megelégedtem volna akár a sárgával is — azért lehetne a paroliján vagy a mellén, a zsebe körül, valami apró, de kézzelfogható bizonyítéka apám kiválóságának; mialatt erre gondoltam, a szemem nem tudtam levenni a tükörben üresen csüngő kabát ujjáról. S mielőtt megkérdezhettem volna, anyám már megsejtett valamit. Megforgatva maga előtt, elidőző mozdulatokkal próbálta kisimítani az élesre gyűrődött ráncokat, kezének érintése, a durva anyagon át is, lassan azt juttatta eszembe, hogy már nem is engem simogat, mert apám zubbonyával épp most szarvazza fel Gergő bácsit. Noha Gergőt piszokul utáltam, most, abban a pillanatban, ahogy a függönyön át a vagon felé pillantottam, valahogy — önmagamra is dühösen — megsajnáltam. Ahogy a lovakat is gyakran megsajnáltam, mikor az őszi esők beálltával, kiguvadt szemükben