Irodalmi Szemle, 1992
1992/5 - FÜLÖP ANTAL: Százhuszonhat Sztálint rajzoltam (regényrészlet)
FÜLÖP ANTAL ravatalozó lépcsőjén, s szentmihály lován megpihent, s a temetőszag utánunk jön az utcára, és hosszan elnyúló csend-stólát vonva a menetelő csapat köré, a színhelyig elkísér. „Frissen, vidáman!” — mondja Feri Malvin. „És senki se próbáljon röhögni! Egyszer még büszkék lesztek erre a parkra..., arra, hogy a saját kezetekkel ültettétek. Majd, ha felnőttként boldogan sétáltok fái alatt!", s rövidre vágott haja, mint a fű, ha szél borzolja, megváltoztatja színét, ahogy a távolba tekint. Én is távolba tekintek, a szemem előtt úszó sárgászöld karikákon át — miközben megpróbálom elképzelni, milyen is lesz az, ha ebben a még nem létező parkban, amelynek fái most kévékbe kötve a földön hevernek, felnőttként boldogan sétálok — látom a szekrény aljában rejtőző fadobozt... Amely alatt ott pihent, zöldesszürkén, naftalin szagot lehelve a szekrény homályába „Apám” — apám katonazubbonya, amelyhez még az egyedüllét ritka perceiben sem mertem volna hozzányúlni, még olyankor sem, mikor egészen egyedül maradva otthon, titkok után szimatolva kutattam át a sublót s a házban található rejtett zugok és fiókok mélyét, s a szoba, csodákra váró izgalmában, akár egy óriás kagyló súgott körülöttem. Pedig anyám tilalma nem is a zubbonyra, hanem a dobozra vonatkozott, azt nem volt szabad soha „semmi szín alatt!” kinyitnom; majd egyszer, ha nagyobb leszek, majd ha már mindent megértek... Mikor ezt mondta, már tudtam, hogy a cigarettatárca alatt, amely egy szál cigerettán kívül csupán egy törött jegygyűrűt rejtegetett, a dohánytörmelék közt, ott a doboz alján, azok „Apám” fényképei. Amíg a dobozt, melyet csupán anyám tilalma övezett, amelyben nem volt semmi fenyegető vagy félelmetes, már százszor is felnyitottam, rendszerint olyankor, mikor anyám és Gergő bácsi átmentek a szomszédba pálinka mellett beszélgetni és én tudtam, hogy éjjel a sezlonon fekve majd megint hallani fogom, ahogy a kettős ágyban, sustorgás-mocor- gás közben végül az ágydeszka megreccsen, és Gergő bácsi anyám hasára mászik, amitói, minden alkalommal egyszerre olyanná vált az este, mintha a szomszédban halottvirrasztás folyna, úgyhogy amíg a dobozt már sok-sok estén felnyitottam, addig a katonazubbonyt babonásan kerülte a kezem, mintha apám szelleme (vagy kísértete?) lett volna benne... Az egyik fényképen harminc év körüli férfi állt, civil ruhában a virágba borult almafa alatt a gázgyár udvarán; a másikon ugyanott ült egy pádon. Mindhárom képen, azon is, ahol egy kétéves forma kölyköt — engem? — tartott a nyakában, a jobb keze mélyen a zsebébe volt süllyesztve, s a zseb körül a ráncokba gyűrött kabátujj furcsán harmonikázott. Ez minden alkalommal szöget ütött a fejemben, nővér, s még órák múltán is foglalkoztatott. így hát egyik délután, amikor anyám — akinek a hangján nagy erőfeszítés érződött, ahogy megpróbált a saját hangjává lenni — behívott a szobába, és szélesre tárva a szekrény ajtaját elővette a titkos ruhadarabot; nem hittem el, hogy nappal van. Azt hittem, álmodom, a sezlonra pillantva azonban láttam, hogy nem fekszem rajta. Majd anyám a függönyön át kinézett az ablakon, csak úgy még egyszer, biztonság kedvéért, mintha már előbb,
