Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Szathmári István: A Gombkötő utca és a Fekete (novella)
Szathmári István a gőzös folyosók, a hosszú fehér leplek, a kilyukasztgatott kabinok és a kábinos úr, langaléta teste csak úgy himbálózott a tejfehér párában, kopasz fején fehér mici volt, szinte úszott a rózsaszín kövek fölött, krémszínű nadrágja a lábához simult, ő adta a kulcsokat, a lepedőt, tudott mindent, amit itt tudni illett, kellett, májfoltos karja, mintha csak a kinti világot szimbolizálta volna, de mi bent voltunk, az iszap, a sár szaga volt itt az úr, és látni lehetett az elaggott testeket, a ráncos, kiégett bőrt, és a kaján, kiváncsi tekintetet, de hűtött a kád és a hideg fal. Azokban a kis csomagokban talán pengék lehettek, borbélyszerszámok, gondolom most, mert egy hatalmas szék is volt itt, borbélyszék, Amerikából, így mondták, pontosan ide küldték, nem kallódott, ténfergett valahol, ide volt címezve, és benne néha borotváltak is, mesélték nekem, úgy ülhettek fel oda a kuncsaftok lepelben, mint ahogy azok a híres rómaiak tették valamikor, de azért koszorú nem volt, nem járt ki senkinek, paréj és bogáncs nőtt az udvarban, egy pár csokorba kötve, összefogva, mint valami ajándék, amit valakinek, tán névnapra készítettek, de nem adták át, már elhervadtak, kiszökkent belőlük az élet, és ott maradtak szemétnek, kacatnák, amitől mégis nehéz megválni, valahogy kötődünk hodzzá, úgy zavarosan, és most már látom, hogy azok a kis sápadt emberek voltak a borbélyok, mert ott sürögtek állandóan a szinte trónná kikiáltott szék körül, futkostak, szaladgáltak, talán felcserek is lehettek, habár ezt a szakmát gyerekkoromban nehéz volt elképzelni, még most is, olyan megmagyarázhatatlannak tűnt, tűnik, hogy csak úgy sebeket kötnek, ereket vágnak, közben a szakállhoz is értenek és a többi. Régi orvosi könyvekben olvastam erről, közben faltam a különböző illusztrációkat, volt egy nagyon furcsa, különös, teljesen szét kellett nyitni a kötetet, és akkor ott volt az ember belülről, a belső rész, szív, tüdő, vérkörök, és ki-be lehetett rakosgatni ezeket, felcserélni, olyan domborműszerűnek nézett ki az egész, sokáig nézegettem, szinte áhítattal, ez az én keresztmetszetem, gondoltam, és a vesékhez nyúltam, az aortához, színes volt mindez, az aorta teljesen lila, erre határozottan emlékszem, és mintha lüktetett is volna, és majd kiszaladt a testből, a könyvből, kifutott, még elvérzik itt, féltem, kiömlik és eláraszt mindent, rám spriccel, a szőnyegre, amit annyira féltettünk, mert perzsa volt, távoli. És a többi kép, kétfejű gyerekek, hatlábú asszonyok, ikrek, farokkal született fiatal lányok, napfürdőző emberek, jeges vízben ülő férfiak, furcsa készülékek, szerek, finom tollal megrajzolt arcok, orrok, fülek. És az az oldal, ahol a nők fejlődése volt bemutatva a csecsemőkortól az érett nőig, az volt a legsárgább, mindig ott nyílott ki a könyv, most már tudom, hogy miért, és ilyenkor az utolsó képet sokáig néztem, olyan telt volt az a valaki, majd kicsattant, ilyen egy érett nő, gondoltam, egy egészen érett. Külön helye volt ennek a könyvnek, szinte mindenki láthatta, ha bejött a szobába, mégis titokban forgattam, nézegettem, és utána gondoltam rá, hosszasan. A fürdőben egy pihenő rész is volt, itt nem jártam, csak a felnőtt férfiak mehettek be, azonban néha be-belestünk, széles lepedőket terítettek a fekhelyekre, félig ültek, félig feküdtek, ez lehet a keleti kényelem, gondoltam, akár valami basák, de háremet nem láttunk, mi legalábbis nem, habár közülünk egy fiút be akartak ide hívni a meglett férfiak, valamit mutatni akartak neki, talán épp azt, de mégsem ment be egészen, olyan furcsa ott minden, mondta, valahogy áll a levegő, és csak néznek, néznek. Kitartóan. Nem. Ma kocsma van itt. De az iszap szaga még megvan, és ha végigmegyek a megmaradt szűk folyosókon, újra látom a párát, a betóduló gőzt és a vékony, visszeres, fehér, remegő lábakat. Pár utcával odább a Fekete volt. Nagy, fedett medence és málló, gőzölgő falak. És kert, ha kinéztél az ablakon, a piszkos, maszatos üvegen. Még télen is. A rozsdaszín levelek valahogy mindig megmaradtak a halottvékony fák ágain, és mereven lengtek, akár valami hártyafinom lemezek, ha fúj a szél. A Fekete fölött lépcsőházak, lakások voltak. És fejkendős, partvisos, házsártos háziasszonyok, meg karfiol és hagymaszag. Részeg, táskás
