Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Szathmári István: A Gombkötő utca és a Fekete (novella)
A Gombkötő utca és a Fekete szemű, borostás férfiak dörömböltek a füstös falakon. Sohase értettem, hogy lehet ez így. Fürdő a pincében. A fáskamrák között, ahol a patkányok vernek tanyát és mindenféle ócska holmi lapul. És lehet, hogy éjjel, mikor már üres a medence, a bérház valamennyi lakója lefelé indul, útra kel a nagy csoda felé, és megmártózik a vízben, szótlanul. És nyugalom honol, kisimulnak a ráncok, a kegyetlen száj elmosolyodik, a rémült szemekben báj és szépség bujkál. Kifésülik hosszú hajukat a nők, amely most könnyű és üde lesz, a férfiak testén nincs piszok, korom, izmosak és erősek nagyon. De elmúlik ez, mint az álom, mert az is, és reggel már újból habzik a ház, a fürdő, mert nincs megállás, révbejutás erre. Nem lehet. Ezt zörgi belém a villamos is - vagy inkább szántja? -, pedig közelednek az állomások, a megállók, látom a lámpák sápadt fényét, a megdőlt, megdöntött karókat, a föltöredezett járdát, ki lehet szállni, tessék, csak rajta, és mennek is sokan, a lábuk lépcső után kutat, nagyot lépnek a ritka levegőben, kitántorodnak a világba, hátuk mögött pedig felfújja magát a gép, és gurul, nyögdécsel tovább. Még látom őket a tájban, és utána már csak a sötét van. Szabadka 1991.
