Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Szathmári István: A Gombkötő utca és a Fekete (novella)
SZATHMÁRI ISTVÁN A Gombkötő utca és a Fekete Hiába fordul el hirtelen a villamos, próbálkozik kígyóhoz hasonló módon elillanni, elcsavarodni, mégis látom az üvegen keresztül a fürdő megkopott épületét, azokat a hullafoltokat a falon, a bágyadt, bemaszatolt, megcsonkított vitrázsokat és a kitóduló gőzt is, azt a fehér kavarodást, gomolygást, akárha felhasították volna az utca mellét, begyét, és most vérzik forrón, könnyen, fehéren, el-el, hosszasan. Pedig akkor már talán nem is működött, de hát az ember belelátja, belehallja a jelenbe azt, ami volt, ami megtörtént egykor, és ami majd elérkezik, mert melyik is ez a villamos, amelyiken most utazom, ugyan melyik? Egy keskeny, hullámzó utcában állt a fürdő, talán azért, hogy csak besurranjunk, észrevétlenül, hogy senki se lássa, mert rossz híre volt, vagy csak így gondolták, tudták, ki a megmondhatója, apró üzletek szegélyezték az utcát, órások, gombkötők tevékenykedtek erre, díszgombokat, aranyszínűeket tettek a kirakatba, meg-megzavarodott kakukkos órákat, néha tényleg kirepült a kakukk, úgy kellett hálóval megfogni, még összezúzza magát, véresre karcolja ebben az akváriumban, mondták a gyerekek, és ha fölnézel a vékony, szinte valószínűtlen égcsíkra, lehet, hogy egy örökre kiszabadult kakukkot látsz elhúzni éppen. Tekingettem is felfelé sokszor, egészen megfájdult a nyakam, miközben nagyokat estem a gödrök, lyukak miatt, mintha himlős lett volna valamikor ez az utca, annyi benne az akna, a furat. Kráterek völgye, mondanám most, de nincs, aki hallja, tudja, mire vonakozik, és miért. És köszörűsök is dolgoztak itt, hosszú, éles késeket hurcolásztak a korán beszökő alkonyatban, néha gyanús, sápkóros arcú férfiak újságpapírba csomagolt furcsa tárgyakat adtak át nekik és szemüket gyorsan a földre szegezték. Talán azokat kellett volna megélesíteni, kiköszörülni és reszelni, hogy vágjanak, szúrjanak, ha kell, ha elérkezik az idő, ha fölkészültek a harcra, de küzdelem, mozgás nem volt errefelé. A késekre a rózsaszín, sörtés disznók miatt volt szükség, a vastag nyakú, bőrkötényes, pirospozsgás böllérek szerszámai voltak, akik tudták a pontot, a helyet, ahova be kell döfni a pengét, a hosszú fényes, csillogó acélt, a vajpuha húsba, zsírba, hájba, hogy kioltsák az állat zavaros, buta életét - így gondolták ők, vagy így is gondolhatták, közben kifröccsent az első vérsugár, egészen fel a fellegekig, mert télen erre ritka a kék ég, a márványos égbolt, és visszahullott a lázasan, tüzesen dolgozó szeplős kezekre, amelyek már a végsikollyal kimúló állatot boncolták, repesztették, vidáman úsztak a tömpe ujjak a sárgás, zöldes nedvekben, akárha kikapcsolódás lenne mindez, valami ünnep, pedig tor ez, fekete, nem fér hozzá kétség. A fazekakban gőzölgött a víz, nehéz szagok terjengtek az udvaron és az alacsony gerendás szobákban, később a disznó már teljesen felhasítva, kinyitva, kiterítve, mintha valami véres, lucskos lepedő lenne, rezgett a szélben, ebben a meg-megújuló ólmos szélben, mely végig-végigsöpört itt, ezen a tájon, és vitte magával a nyomokat, jeleket, de azok mindig visszajöttek, visszaszöktek, mert másképp nem lehetett. És azok az apró, kis sápadt emberek csak nézték a földet, a kicsorbult utcaköveket a köszörűsök előtt, majd amikor visszakapták a titkos csomagot, mentek, futottak gyorsan a fürdő irányába, be magába a házba, mert egyszerű ház volt ez, akár a többi errefelé, csak belülről más, no meg a vitrázsok, ezt nem lehetett nem észrevenni, és akkor jöttek
