Irodalmi Szemle, 1992
1992/4 - KULCSÁR FERENC: Imádságok X. (esszé)
SľTTTŕXÍtt tílľlIlíVŕ' Imádságok X. Tudom, hogy a tudás elnémulás, s mert beszéltei tudom, hogy még nem tudok. Szerző "~ minden gondolat — erőfeszítése végső határán: imádság.” iPierre “Emmanuel írtli. írni — gyöngeségünk jele: megváltottságunk fel nem ismerése; személyes kudarcunk. Ugyanakkor írni — szilárdságunk jele is: megváltottságunk felismerése, s ennek kitüntetése az írás által. Az ember, így az író útja is: út a hűtlenségből a hűségbe, az atyai házba, a világ szívébe, ahol az igazságosság békéje lakozik. Mezítelenül érkezünk a világba és mezítelenül távozunk; e két mezítelenség között az író drámája az írás: tolmácsolása önnön válságainak — annak, amit e válságok nyomán megtapasztalt a létről. Mit is tehetnénk: írunk, hogy megszüntessük az írást. Hogy végül írássá legyünk. Novella. Akkor eszembe vevém az Istennek minden dolgát, hogy az ember nem mehet végére a dolognak, amely a nap alatt történik; mert fáradozik az ember, hogy annak végére menjen, de nem mehet végére: sőt ha azt mondja is a bölcs ember, hogy tudja, nem mehet végére. Gondviselés begye. Fejem fölött az ég, talpam alatt a föld, és szívem még kisgyerek. Vizek mosta keskeny úton megyek, templom és temető két csillaga vezet. Boldog vagyok és reszketek, mert enyém, ami kiárad a földből, s enyém, mi az égből lepereg. Körülöttem megváltófű, margitvirág beszél, aranyos istápszál s mézfű közt szól a szél. Sziklák merednek odafent, s én megyek, mert vár rám az édes képzelet. Vár a szemed, hogy felöltözzön engem, hogy ne kelljen soha nélküled lennem. Vár a kezed, hogy kezemmé legyen, s megszólalásom megszólalásod, hogy ne legyen módunk emlékezni, sem feledni a világot. Vár a szád,
