Irodalmi Szemle, 1992
1992/4 - CSANDA GÁBOR: Néhány párhuzam számos kitérővel (kritika)
Néhány párhuzam számos kitérővel utóbbi legfeljebb repetícióját jelentheti. Hogy ennek fényében a majdnem mit jelent — ez valóban ördögi kérdés.) Rákos Péter — az általam igen nagyra becsült irodalomtörténész, akitől igyekszem már az első mondatomban elnézést kérni, annyiszor vagyok kénytelen őt idézni, kérdéseit, tényeit és igazát megidézni — állapította meg egy helyütt, majd idézi-ismételgeti az „ízig-vérig pedagógus makacsságával és pedantériájával” többször is: a tanulmánykötet a filológus lírája. (A nyomda ördöge — ördögöt a filológiáé tehet arról, hogy a Rákos Péter-definíció nem mindenütt így látott napvilágot.) S mennyire igaz ez a kijelentés-behatárolás (az anyagcsoportosítás és -válogatás, a ciklusokba rendezés, a címadás) olyankor — ez Tóth László esete is —, ha a tanulmánykötet szerzője „ráadásul” költő! S ha most párhuzamot vonok Tóth László és Tőzsér Árpád munkássága közt, annak jogosságát nem pusztán a fentiek igazol(hat)ják. Példa erre Tóth Lászlónak A „kérdező mű” című remekbe szabott kisesszéje is. Madách Imrének (mivelhogy ennek az esszének Az ember tragédiájához és a Madáchhoz való „közelítés” a témája) lassan a szülőföldjén is kezd kialakulni a kultusza, és sietek hozzátenni: a jó értelemben vett kultusza, mert személyének megbecsülése, a szellemiségéhez való visszatérés (Előre, Madáchhoz— mondja Tőzsér) mindig művének megközelítésével-értelme- zésével, a Madách-életmű kérdéseinek igényéhez mért kérdés/válaszadás igényével történik. S ami sosem lehet mellékes szempont: a honi értő irodalomtörténet vizsgálatában Madách Imrét szerencsére senki nem kísérelte meg csehszlovákiai magyarra lefordítani/vulgarizálni (ezt tette például Fábry Adyval), ellenkezőleg: Rákos Péter, Tőzsér Árpád és Tóth László Az ember tragédiájának vizsgálatával az elszigeteltség, a bezártság helyett az igényesség, az egyetemesség, a világranyitottság hagyományszellemét célozza meg. Ők azok az örök kérdezők, a tények és kérdőjelek birodalmának „Luciferei”, Az ember tragédiájának, a „kérdező műhöz” közelítők, a megismerés fényét közelebbre hozók. Amiként Tóth László írja: „...azt hihetnénk, hogy Madáchot a válaszai, a világ kihívására adott válaszai teszik bölccsé, naggyá. Az igazi bölcsesség, nagyság azonbf i idig a kérdésekben, a kérdezőben van. Abban, hogy ki milyen kérdéseket tesz föl a maga korából, s természetesen, hogy ki milyen érvénnyel.” Ez egyébként, úgy vélem a filológus Tóth László ars poeticája. Ha úgy tetszik, igaza. Luciferi igazság, sosem végleges, sosem teljes, sosem lezárt. S a Tragédia Lucifer-párjának, Ádámnak az igazsága is benne munkál, a „Megy-é előbbre majdan fajzatom...” kérdésével, az újrakezdés, az Előre, Madáchhoz igényű újragondolás igaza. Az első igazság azt sugallja, hogy az irodalomtörténetben mindent tisztázni lehet, az utóbbi azt, hogy semmi sincs tisztázva. Ugyanebből a nem szűnő újraértékelés igényéből született az első magyar irodalmi folyóiratról, a Kassán megjelent Magyar Museumról írt Tóth László-tanulmány, melyet keletkezése idején, 1987-ben a Napjainkban