Irodalmi Szemle, 1992
1992/4 - CSANDA GÁBOR: Néhány párhuzam számos kitérővel (kritika)
CSANDA GÁBOR Néhány párhuzam számos kitérővel (Tóth László: Párhuzamok, kitérők) (Ezt az írást így is kezdhetném: felkészültség és tapasztalat híján hogyan is írhatnék Tóth László kötetéről? Miként szólhatnék hozzá például a szlovákiai magyar hivatalos vagy műkedvelő színjátszás kérdéséhez? Mivel azonban elolvastam a tanulmánykötetet, nem lehet nem írnom róla. Megkerülöm tehát a kérdést, s az ismertetéstől-méltatástól idegen módon s elfogadhatatlan eljárással nem szólok a kötet öt színes-plasztikus, mert ismeretanyagában impozáns, témafeldolgozásában úttörő tanulmányáról: az országgyűlési Pozsony magyar színjátszásáról, a századforduló Komáromá- nak magyar nyelvű színjátszásáról, a szerényen „áttekintésnek" alcímzett, a mai Szlovákia területének műkedvelő színjátszása összefoglalásáról, sem pedig A második világháború utáni hivatásos magyar színjátszás kezdetei Szlovákiában című, analizáló, szintézist adó tanulmányról. Másra hagyom az értékelést az ebből a témakörből érdeklődésemhez legközelebb álló dolgozatot illetően is; a „...jogosan számítjuk-e?" című esszéről mondom ezt. Alcíme: Színháztudat, hagyománytudat, önépítkezés a csehszlovákiai magyarság kultúrájában a második világháború után. Az esszé címe, mint a most kötetben közreadott Tóth László-írások többsége — kettő kivételével valamennyi — „irodalmi szövegélményünk” része, idézet; esetünkben Tőzsér Árpád egy 1974-ben írt tanulmányának következő rész-mondata rész: „...jogosan számítjuk-e irodalmunk történetét 1918-tól?” Pusztán csak kitérőként említem: Tóth László is azok közé tartozik, ezt különösen mostani kötete igazolja, akik nagy előszeretettel élnek a címadásban az idézettel, mely a rá- és visszautaláson túl asszociatív (és más) funkciókat is képes hordozni. „Tanulmányélményeim” közül Rákos Péteré jut eszembe, melyben a szerző ezt a kérdést újraidézve igen szellemesen és alaposan körüljárja. Más kérdés persze, élne-e valakiben, emlékezne-e valaki is a jogosan számítjuk-e kezdetű mondatra, s azonosítaná-e Tőzsér Árpád tanulmányával, ha történetesen Tóth László az esszéjében nem oldaná fel írása cím-idézetét. S ezzel a kérdéssel nem a szó szerinti (memoriter) ismeretet kérem számon, csupán azt a kérdést latolgatom, mekkora „akciórádiuszú” irodalomtörténet-ismeretünk, milyen mélyek tudatunkban a párhuzamok, s meddig terjed kitérő-képességünk. Köztudottan amnéziás szellemiségünkre gondolva ugyanis nem árt többször is elmondani, hogy az irodalom története majdnem maga az irodalom. Ismerete és nem ismerete két különböző kérdés. Az első a tények és kérdőjelek kumulációját, az
