Irodalmi Szemle, 1992
1992/4 - HIZSNYAN GÉZA: Vágyaink színháza (kritika)
HIZSNYAN GÉZA A mű alapkonfliktusa tehát az ösztönös, egyszerű „realitásokra építő” durva világ és a lelki többletet, finomságot, érzékenységet igénylő emberek összeütközése. Ezt az ellentétet képtelen feloldani bármilyen kompromisz- szumkészség (Stella), ha a két véglet képviselői boldogságukat, lelki egyensúlyukat keresve, önmaguk és környezetük becsapásával, erőszakkal igyekeznek megteremteni a saját világukat. Az egyetlen esély mégis a kompromisszumkészségben van, abban, hogy — ha az ellentéteket összebékíteni nem is lehet — a saját helyzetből tanulva, a szeretet és a lelki finomságokat — a szépérzéket kifejlesztve — érdemes továbbadni. Ezt reméljük Stellától a kassai előadás végén, amikor gyermekét magához ölelve megáll a lakásban, s ezt vélem a Beke Sándor rendezte előadás legfontosabb „üzenetének” is. A jövőnek tán van esélye, ha megőrizzük és átadjuk lelki igényességünket és a szeretetet, mint az emberek közötti kapcsolatok alapelemét. Beke értelmezésében Blanche, Stanley és Mitch a „szeretet koldusai”, s a szeretet „donorja”, az egyetlen, akitől megkaphatják amit kívánnak: Stella. Tekintettel azonban Stanley és Blanche világának kibékíthetetlen ellentétére, melyet Stella sem lehet képes „közös nevezőre hozni” (még a saját lekében sem), nem tudja mindnyájuk szeretetéhségét egyformán csillapítani. Azzal, hogy választásra kényszerítik, csaknem lehetetlen helyzetbe hozzák, de ő az egyetlen lehetséges kiutat választja: a jövőt. Látszólag Stanley mellé áll és Blanche-ot árulja el, valójában azonban az eddigi élete már nem folytatódhat, s ha Stanley vei marad, ezt elsősorban a gyerekért teszi, akit — hisszük — már más szellemben fog nevelni, s aki megkapja tőle mindazt a szeretetet, amit Stella adni képes. Dósa Zsuzsa Stella alakítása reveláció! A rendező jelentős segítséget nyújt a színésznőnek (nagyon „ki van találva” pl. a férjéhez fűződő viszony jellemzése a félreérthetetlenül szexuális tartalmú gesztussal, ahogyan fölugrik Stanleyre és combjával átkulcsolja annak derekát, vagy a gyönyörű zárókép: a gyermekét némán magához ölelő anyával), a fiatal színésznő azonban olyan színpadi érzékről tesz tanúbizonyságot, olyan őszinte, hiteles pillanatokat teremt tekintetével, testtartásával, hanghordozásával „elmesélve” az alakban lejátszódó lelki folyamatokat, jellemezve a környezetéhez való viszonyát, kifejezőeszközeinek olyan tisztaságát csillantja meg, ami csak a legnagyobbak sajátja. Ugyancsak kiemelkedőt nyújt Blanche szerepében Kövesdi Szabó Mária is. Ábrázolásában nyomon követhetjük a sérült lélek vergődését a gyógyírkereséstől a reménység felcsillanó esélyén át a teljes összeomlásig. Az alakítás legnagyobb pozitívuma Blanche lelki érzékenységének és sérülékenységének leheletfinom ábrázolása. Ahogyan a Mitch-kapcsolat reményében Blanche megfiatalodik, megszépül (s ezt a színésznő nem sminkkel, „átmaszkírozással” éri el), s a Stanley támadásaira adott először határozott, majd egyre inkább elbizonytalanodó reakciók valóban a leki folyamatok kivetülései, a lélekábrázolás magasiskolája. Kövesdi Szabó Mária alakításának két problematikus pontja volt a bemutatón. Az első a szerep
