Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Monoszlóy Dezső: Beszélgetés Enricóval (novella)
Beszélgetés Enricóval fejedben, gyomrodban van, s akkor egy része szétpukkad, elillan belőle, vagy a színe, vagy a szaga, vagy a körvonala. Egyszóval minden. Egyetlen rész hiánya kiegészíthetetlen. Már hogy lenne kiegészíthetetlen? Ha ezt bizonygatod, beperelnek az állás nélkül maradt restaurátorok! Gondolj az orvos pipáira! Az könnyű. A tárgyak élete más. A tárgyakat akár újra lehet teremteni. De ha az orvos mozdulatait is a pipákhoz vegyíteném, az élmény, az egyszeri és visszahozhatatlan. Több dolognak megismételhetetlen összecsengéséből keletkezik. Megyek az úton. Melyiken? Hiszen éppen ez az, már ezt se tudod bizonyosan, bár ennek utána lehetne nézni, ha rájössz, mikor jártál arra. Kisegítselek? Aligha, mert a szembejövőt nem ismered. Bemutathatod. Évekkel ezelőtt eltemették.Kik? Mások. Szóval már halott korában sem ismerted, így nehéz megragadni egy eleven találkozást. S ezek még csak a durva külsőségek. Meg aztán te nem is egy találkozás tényébe akarsz kapaszkodni, hanem valami sokkal megfoghatatlanabba, egy már kezdetben is kefejezhetetlen gondolat ízébe, ami parányi nyállá gyűlt benned, úgy érzed lenyelhetetlen. Közben valamit filmez is a kopott emlékezet, rossz, előhívhatatlan negatív képeket. És az egész fölösleges párbeszédből már csak annyi jut eszedbe, gyerekkoromban szerettem fényképezni. Ma viszont bosszant, amikor mohó turisták kattogtatják gépüket, ahelyett hogy a látvány utólérhetetlenségével foglalkoznának. Valaha én is ezt csináltam. Élmentem az állatkertbe, és lefényképeztem az állatokat. Az akváriumban és a rosszabbul világított termekben nehezebben ment. Nem volt villogóm, sokáig kellett exponálni. A gyorsan haladó autók is gondot okoztak. A mozgás részleteit nem tudtam szétválasztani. Mi lett a felvételekkel? Albumba ragasztottam és mutogattam. Amíg érdekelt. Később már azért se mutogathattam, mert házkutatások áldozatai lettek, akár számos tárgy, amit későbbi évek gyűjtöttek össze. Kényelmetlen ágyak, székek, asztalok. Néhány el nem olvasott könyv a polcokon. Most azzal akarsz szórakoztatni, hogy meglepődtél, amikor lakásodba nyomultak a pisztolyosok? Falhoz állítottak, irataidba túrtak? Az a lány, akivel nemrég álmodtál, ő is melletted állt, ugye? A falhoz lapulva, tehetetlenül. Erről igazán nincs mit mondani. A filmeken gyakorta látni hasonlót. Unalmasak ezek a jelenetek, nincs bennük semmi komikus, és ami nem komikus, az embertelen. Ha csak nem röhögve közéltünk hozzá. Te azelőtt se voltál valami vidám legény, gondolom, mielőtt a börtönbe vetettek volna. Igen, mert fiatal koromban kitaláltam, csak a szomorúságnak van fensége. Hát ennek a fenségnek a patinája hámlott le rólam a rabságban, az internáló táborok talicskáinak terheit tolva. Rájöttem, fenségre sincs szükség. Inkább egy komótosan használható önmagunkra. Akit ismersz. Enélkül nem működik. Csakhogy nem vagyunk mindig ugyanazok, és nehéz összerakni a sokféleséget. Talán nem is a sokféleséget, a szimultán ellentmondót, a tiltakozás és a beleegyezés közös zamatát. Az egyén összeférhetetlenségét, amiből az érzések megfoghatatlansága következik. Van egy sziget. Van több is. Tudom, csak az én szigetem más. Ott együtt élnek a halottak és az élők. Hihetetlen összevisszaságban. Egymásba kapaszkodnak, régen elvesztett tárgyakkal játszanak, kínálják, elajándékozzák. A leégett karácsonyfára friss szaloncukrokat aggatnak. Kicsodák? Egészen tisztán nem kivehető, mert erősen elmosódott árnyakkal állsz szemben, csak néha villan egy-egy arcéi, de mire ráismernél, már el is tűnnek. Ilyen szigetre nem érdemes nyaralni menni. Nem. Alighogy örömet sejtetően kirajzolódik előtted, mérhetetlen szomorúság árad belőle. Minél inkább magadhoz akarod szorítani, annál inkább. A halottak miatt? Nemcsak a halottak miatt, a megváltozott élők miatt is, akik közömbössé torzult arccal a sziget túlvilágában lebegnek. A közömbösség rossz. A közömbösség a pokol tornáca. Ezt honnan veszed? Egy skizofréniás fiatalasszonytól hallottam. Úgy látszik, a bolondok boldogok. Ez nehezen kielemezhető. Én a pokol tornácából következtettem, mert a pokol tornáca poklot, mennyet is feltételez, az én egem szürkébb, a végtelenségbe olvad. A
