Irodalmi Szemle, 1992
1992/4 - KEREKASZTAL - Folyóirat a lőporos hordón
KEREKASZTAL illetve egy távoli, sok áttételen keresztüli lenyomatként mégis csak jelen lehet benne, de nem erról szól az irodalom, nem ez az irodalom célja. Duba Gy.: — Hogy ha mi konkrétan ne a kisebbségi sorsról írjunk, akkor miről írjunk? Miről írjunk akkor, mert nyilván, hogy én elsősorban a próza szempontjából vagy oldaláról nézem az irodalmat, és amikor a próza keresi a maga kifejezendő igazságait, nyilván a sorskérdésekhez nyúl, tehát a kisebbségi író valóban a kisebbségi sorskérdésekhez kell, hogy nyúljon. Ez nem jelenti azt — szerintem itt valami tévedés van —, hogy akkor a kisebbségi író legyen provinciális és ne írjon esetleg világirodalmi színvonalon, ha tud. Én a kisebbségi helyzetet elsősorban nem Pozsonyra és nem Csehszlovákiára vonatkoztatom, a kisebbségi sors egy világhelyzet. Tele van a világ, tele van az emberiség struktúrája kisebbségi sorban élő etnikumokkal. Tehát a kisebbségi sors számomra olyan világhelyzet, amit megfogalmazva lehet igazi irodalmat teremteni. Ne keverjük össze a dilettantizmust azzal, hogy valaki azt mondja: kisebbségi irodalom. A kettő nem ugyanaz. Ha valaki nem jó irodalmat ír, akkor nem azért ír rosszul, mert kisebbségi író és azt akarja megírni, hanem azért, mert nem tud írni. Na de ne vessük el a saját sorsunkat mint témát, legalábbis ne igyekezzünk túlságosan. Hát miről írjunk akkor, ha nem arról, ami velünk történik, ott ahol élünk, és amit mi mint írók ezekből a sorstapasztalatokból egyszerűen le tudunk vonni és meg tudunk fogalmazni? Domokos M.: — De mindannyiotokban benne van az az elégedetlenség, hogy ez a világhelyzetnek mondott kisebbségi sors mégse tudott úgy megfogalmazódni szabadon, mint ahogyan ezt igényeltétek volna azon az esztétikai szinten, amiről beszéltek. Tehát itt azért voltak akadályok. Voltak akadályok a helyzetben is, és nyilván voltak akadályok azokban a részint kényszerű, részint pedig jóhiszemű illúziókon alapuló szerepsugallatokban, amelyeket uralkodó, szinte hivatalos sugallatokként erősített föl a mindenkori irodalompolitika, jóllehet a mögöttük álló ember szintén le volt béklyózva, szenvedett, életfélelemben élt, halálfélelemben élt és így tovább, mint akár Fábry. Ez a tragédia. Tóth L.: — Valóban nem arról van szó, hogy miről írjon az ember. Ha kisebbségi sorsról ír, hát kisebbségi sorsról ír. Az én véleményem szerint az a lényeges kérdés, hogy milyen szerepbe éli bele magát. Sokkal veszélyesebb az, ha kisebbségi író szerepébe éli bele magát, és azt hiszem, hogy sokáig ez volt a probléma, illetve minden ilyen kitörési kísérletünk, vagy kísérlet mögött a kisebbségi író szerepéből való kitörés áll. Tudniillik évekig, évtizedekig a kisebbségi író szerepe fölmentést is adott bizonyos, általában az írószereppel együttjáró dolgok, kutyakötelességek alól. Grendel L.\ — Ez borzasztó értékzavarokhoz vezetett a csehszlovákiai magyar irodalomban, és a Szemlének a legnagyobb kínja és baja is — és attól félek, hogy még egy ideig ez is marad —, hogy itt bizonyos írói szerepek kialakultak az elmúlt negyven évben. Ezeket a tehetetlenségi nyomaték viszi még egy darabig. Kialakult továbbá egy szerepzavar is a
