Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Monoszlóy Dezső: Beszélgetés Enricóval (novella)
Monoszlóy Dezső jóformán semmit sem tudunk előéletükről, holott már gyerekkorunkban sok minden megesik velük, mialatt labdázunk, fogócskázunk, bújócskázunk, ipiapacsot játszunk, és csak későbbi sejtéseink követik lépteiket. Úgy gondolod, becsapnak minket? Nem, csak teljesen mások, mint mi vagyunk. És mások, mint amit róluk gondolunk. Ez a többi nővel is így van, Enrico. Nem egészen. Ellenük már az anyákkal szembeni csalódás felvértez. Akkor is, ha szeretjük őket? Mennyire vagy képes szeretni a másikat? Ezt sohase tudtam pontosan meghatározni. Vagy mégis. Akiket szerettem, azoknak hosszú életet kívántam, a saját életemen túl ívelőt. Azért, ugye, mert féltetted a neked ajándékozható éveiket? Lehet, de az egyikkel mostanában gyakorta álmodom. A jelenemről mesélek neki. És ő megértőnek mutatkozik. Igen, sokkal megértőbbnek, mint életében. Még a kétségbeesésemre is rábólint, azt mondja, igazam van. Ezen ne csodálkozz, ő tudniillik már kitapasztalta, hogy a történetek, éppúgy, mint a tárgyak, egymás mellett fekszenek. Az, amire te gondolsz, és a mások cselekedetei is. Hogy érted ezt? Mostohaanyánk egyszer palacsintát készített. Igen sok palacsintát, vendégeket vártunk. A tésztát a napon felejtette, megbuggyant, megsavanyodott, fene tudja. O mégis megsütötte, ne vesszen kárba. Bátyám evett belőle, rosszul lett, majd’ belehalt. Utolsó erejével eltántorgott a szomszédos tanyáig, ott lakott a lány, akivel valaha búcsúban táncolt. A házuk előtt esett össze. Rátaláltak, felápolták. Azt a lányt később feleségül vette. Hálából? Mit tudom én! Ha ennyi az egész, mi közöm hozzá? Ez akkor történt, szakasztott akkor, amikor te azzal a másik nővel álmodtál. Lehetetlen, az én álmom pillanatokig tartott, rövid volt, ez meg... Hogy lett volna rövid? Azért az álomért hosszú úton kellett a múltadba gyalogolni, a tanya meg, ahova a bátyám eltántorgott, köpésnyire volt tőlünk. A te álmodban roppant területet kellett az időnek betakarnia, az én történetemben tenyérnyit. Akkor se illenek össze. Már miért ne illenének? Idő és tér kiegészítik egymást. Másként nem feküdnének szépen egymás mellé a történetek. Értelmetlenül egymás után következnének, mint a régi írásokban, ami csak azért furcsa, mert éppenséggel annak az íródeákja sem lakhat messzire tőlünk. Ha nem tanultuk volna meg az egyszer volt, hol nem volt meséjét. Rosszul tanultuk. Ami volt, az van is valahogyan. Csak néha ügyefogyottak vagyunk, nem tudjuk magunk elé emelni. És most boldogok? Kicsodák? Hát a bátyád meg az a lány. Azt hittem, te akarsz az életedről beszélgetni velem, minek kíváncsiskodsz olyasmiről, aminek nem tudunk utána járni. Te állítottad, hogy a történetek egymás mellett fekszenek, ha így van, idegen életekből is összeácsolhatja az ember a sajátját. Valalmi hézag azért mégiscsak húzódik az életek között. De ez ugye csak látszat? Legalábbis, amíg veled vitatkozom, ezt érzem. Mintha nem kívülem, hanem bennem lakoznál. Úgy értem, az egész életeddel, a bátyád életével is. Az operatőrével is? őt már elfelejtettem. Kimondtam és elfelejtettem. A volt szerelmeddel folytatott álmot is? Azt is. Az orvost is? Őt nem. Mert attól félsz, újra cseng a telefon. Valaki borízű hangon megszólal, vagy csicseregni fog. Megfürdött, aztán felvette a legszebb ruháját. A lakását már előbb kitakaríttatta. Csak azért, ugye, hogy ha rátörik az ajtót, mindent rendben találjanak. Egyszóval pozőr volt és hamis ígérgetésekkel tántorodott a másvilágba. Mit is ígért neked? Azt, hogy nem fog túlélni. Hát ezt betartotta. Mást is ígért. Hagyjuk ezt, az orvost is elfelejtettem. Mert a szádban összegyűlt egy íz, és ez teljesen más tájat varázsolt köréd. Annak a búrája alatt nem férnek el ezek a feltételezések. Már az sem igaz, hogy minden egymás mellett fekszik, mert akkor hogyan lehetne rátalálni arra a területre, ahol a veled történt hirtelen felidézésre vágyó emléke gubbaszt? Nem az emléke, a valósága. Már megint eltúlozod. Ha így lenne, nincs szükséged rám. Dehogyis nem. Ha ketten nyúlunk érte, talán végre fülöncsípjük. Eddig sohasem sikerült? Teljességgel sohasem, és ez akkor a legbosszantóbb, amikor úgy érzed, már az ujjaid között szorongatod, szádban,
