Irodalmi Szemle, 1992
1992/4 - TÓTH LÁSZLÓ: Szembenézés, avagy még egyszer a nyolcvanas évekről (esszé)
TÓTH LÁSZLÓ Végezetül: ismét a viszonylagosságról Mert ez is történelem. Igaza van Rácz Olivérnek: valóban nem vagyok már annyira fiatal, hogy ne ismerném a dolgok hátterét. Sőt, már az egy évtizeddel ezelőtti naplótöredékem is ezt a hátteret igyekszik felvillantani. Igaz, Ráczétól eltérő megvilágításban. Mert erről van szó — s utaltam is már rá —: megvilágítás is többféle lehetséges. Teszem azt abban, hogy nemcsak ott történtek a dolgok, ahol Rácz Olivér véli. Az ellenkező oldalon is, például. Helyesebb lett volna hát, ha ahelyett, hogy afféle régi — pártállami — beidegződéssel megint csak a fiatalokat kárhoztatja, azt írta volna róluk, hogy — erről is volt már szó — jó (jobbik) részük az ellenkező oldalon állt, s nem ott, ahol ő. Vagy mondjuk itt van a siker-sikertelenség kérdése is. Soha nem vágytam többre, mint amit az élettől eddig megkaptam, így hát sikertelennek sem éreztem magam soha. „Akkoriban” pedig egyébként sem lett volna rá okom. (Elég lenne fellapozni a csehszlovákiai magyar irodalom bibliográfiájának a nyolcvanas éveket feldolgozó, eleddig még nem létező kötetét, vagy ugyanennek a kicsiny literatúrának ez idáig ugyancsak feldolgozatlan magyarországi recepcióját, vagy elég lenne belelapozni munkáim, tevékenységem túlnyomórészt pozitív kritikai visszhangjába.) Ezért ha Rácz vitairata utolsó mondatainak egyikével netán engem (is) szeretne a „hajdani sikertelenségeken, mellőzött és elvetélt akarnokságokon, "méltatlan meg nem értéseken*” rágódok közé utalni, biztosíthatom, eleve nem érhetne célt. S még valamit. Említettem már, hogy naplóm (és naplóm tapasztalatainak) fényében Rácz nem éppen a legtündökletesebb tulajdonságok jelmezében áll előttünk. Vitairatának tükrében viszont ő maga volt „akkoriban” a megtestesült erény, bátorság, becsület, áldozatkészség. Én nem rágódom azon, melyikünknek van (és volt) igaza. (Hiszen a dolog úgyis egyszerű és világos: szerinte neki, szerintem nekem.) Ha valamiben igaztalanul megbántottam volna: ezennel megkövetem őt. S nem várom el cserébe, hogy ő is ezt tegye. Még csak elismernie sem kell, hogy — esetleg akaratán kívül — ő is megbánthatott valakit. Mindenki úgyis maga minősíti önmagát. A történelem pedig, melyre Rácz hivatkozik, eszerint (is) fog ítélkezni majd. Budapest, 1992. március 1.
