Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Monoszlóy Dezső: Beszélgetés Enricóval (novella)
MONOSZLÓY DEZSŐ Beszélgetés Enricóval Belém bújt egy halott, és elterpeszkedett bennem. Állandóan cseng a telefon. Mindenki mond valamit. De hát miért tette? Cukorbaja volt. Hülyeség, egy orvos, viszonylag fiatal orvos lesz öngyilkos, mert cukorbaja van. Beadja magának az inzulint. Nem léptették elő. Elhagyta a szeretője. Hát persze, az élet nagy szemétláda, sok minden összejön. Nem tudok ezekre a banális, buta mondatokra válaszolni. Az ismerősökkel folytatott párbeszédeknek úgysincs értelmük. Valaki olyat kellene kitalálni, akihez harmadik személyben szólhatok. Nem a halottról beszélnék, hanem más fölöslegességekről, hátha közben ő is előfintorodik a megfoghatatlanságok mögül. Hamiskásan megvillanna a szeme, esetleg el is mosolyodna. Ha harmadik személyben szólhatnék ahhoz az izéhez, talán megkapaszkodhatnék a megosztható tapasztalatok reményében. Vagyis ő kívülről figyelne, és nem két belső gondolat vitatkozna egymással. Mert ha például azon tanakodom, most megkeresem a szemüvegem, nemigen történik más, mint hogy ténylegesen elindulok megkeresni, hacsak közben nem foszlik szét az elhatározás, és másik lopakodik a helyébe. Ilyenkor nem alakul ki valódi párbeszéd, a csupasz cselekedet nem változik vissza szavakká. Az öntudat tetté robbant olcsó metamorfózisa ágál, félig-meddig el is takarja a gondolatot, hová tettem? Szorító, sovány kényszerűség, valahogy ki kell törni belőle. Mielőbb meg kell keressem Enricót, mielőtt még újra csörögne a telefon. Vele kell találkozzam, már csak azért is, mert azt megelőzően sohasem jöttünk össze. Lehet, a televízió vagy a rádió bohócnevei között ráakadtam már, hogy azonnal elfelejtsem, holott éppen idegensége folytán fülembe ragadhatott volna. Akárhogy volt, egyszerre elém toppant végre valaki, akivel beszélgetni lehet. Ismeretlensége igényelte, hogy megismerkedjünk egymással. A szemüveggel kezdtem. Erre nem tudott mit válaszolni. Beláttam, minden dialógus nehezen indul. De hallgatni is jobb kettesben. Az egyedül hallgatás sivár és ijesztő, abba a halál árnyéka lopódzik, az a félelmetes fenyegetés, hogy akadna még elképzelés, de már nincs mivel kimondani. Tréfás történettel próbáltam megtörni a csendet. A telefonálgatásokról nem tettem említést, nehogy elijesszem. Filmoperatőri korszakomról meséltem neki. Egy csokoládégyárban filmeztük, s már az esti koncert felvételeihez igazodón a nagy fényszórókat is magunkkal vittük. A zsákmányolandó csokoládékra eleinte nem gondolt senki. De aztán kínálta magát a megoldás, a reflektorokat teletömtük bonbonokkal. Estig azonban megfeledkeztünk a csokoládék tömegéről, s a koncert közepén, mire felmelegedtek a lámpák, először csepegve, később egyre zártabb sugárban elindult a barna eső. Nem kell magyarázzam feltűnő sikerünket. Enrico értetlenül bámult rám. Egy darabig farkasszemet nézett velem, aztán dühösen megrázta a fejét. Sohase voltál operatőr. Ez igaz, szabadkoztam, de ha a semmi se történik helyébe a mások élete költözik beléd, az akkor sem a te tulajdonod? Jó, bólintott Enrico, beszéljünk másról. Biztosan van fontosabb is, amit meg akarsz osztani velem. Készsége váratlanul ért, úgy éreztem, szőröstül-bőröstül egész életem öntudatomban dobog. De annyi esemény rakódott egymásra, egyet sem tudtam előráncigálni a többi közül. Az anyák, támadtam Enricóra. Az anyák? Megkeményedtek a vonásai. Az anyák, ismételte, sok gond van velük,
