Irodalmi Szemle, 1992

1992/4 - TÓTH LÁSZLÓ: Szembenézés, avagy még egyszer a nyolcvanas évekről (esszé)

Szembenézés, avagy még egyszer a nyolcvanas évekről

legkellemesebb ügyről, de neki természetesen sejtelme sem volt semmiről, mondanom sem kell, hogy a hírt hozónak hittem és nem Rácznak. Megró engem, amiért a szekció vezetőségi ülésein „túlságosan szerényen viselkedtem”, holott az ő (kedvelt) módszerei közé tartozott — nem egy ilyen esetre emlékszem, többek között a pályakezdőkről rendezett kerekasztal-beszélgetésen is ez történt —, hogy egy-egy alkolommal megtartotta az előadását, hozzászólását, előadta intelmeit, azután még a vita előtt, mielőtt bárki hozzászólhatott volna a szentbeszédéhez, sürgős teendőire hivatkozva nagy bölcsen távozott. És így tovább, és így tovább, vagyis ezúttal sem gondolom, hogy iránta való bizalmam erőteljes megcsappanása egyedül csak az én hibám. Különben is előfordul, hogy az igazságtól még nem változik az égvilágon semmi. Ha tehát most történetesen tudnánk is a szóban forgó kérdésben az igazat, én továbbra is gondolnám róla, amit gondolok, ő meg rólam, amit gondol.

Mire emlékszik Rácz Olivér és mire emlékszem én?

A magyar szekció vezetőségébe az elhúnyt Bábi Tibor helyébe kooptáltak 1978-ban. Ahhoz, hogy a szekcióüléseken tanúsított magatartásomról Rácz Olivér milyen képet fest, tulajdonképpen nincs hozzáfűznivalóm. Hiszen mindketten állíthatunk akármit, azt, hogy melyikünk mond igazat — és hát adott esetben, amint pár sorral följebb jeleztem, ez sem változtatna sokat a helyzeten —, csak a szekcióülések jegyzőkönyvei alapján lehetne eldönteni. Ilyen jegyzőkönyvek azonban nincsenek, mert — szereintem — nem is készültek. (Tőzsér Árpád is beszélt erről a Csehszlovákiai Magyar írók Társaságának 1991. március 22-i közgyűlésén. L.: Tájékoztató 1991, 39.1.) Csanda Sándor ugyan följegyzett időnként ezt-azt, de jegyzőkönyvet sohasem láttam. Emlékezetem szerint szóvá is tettem ezt egy alkalommal, mint ahogy — ugyancsak emlékezetem szerint — jónéhány mást is fölvetettem vezetőségi tagságom mintegy három esztendeje alatt.

így szóltam például az íróutánpótlás tragikus állapotáról, a szekció pályakezdőkkel szembeni közönyéről, arról, hogy csehszlovál agyar berkekben miért sütik rá bélyegként — mesterségesen kiskorúsítva egy nemzedéket — három-négy-öt kötetes, harminc év körüli vagy azon túli szerzőkre is a fiatal író titulust, sürgettem új tagok felvételét nemzedékemből az írószövetségbe, felpanaszoltam, hogy szlovák pályatársaitól eltérően a fiatalabb középnemzedékbe tartozó csehszlovákiai magyar literátor miért nem képviselheti szervezetét (s/vagy önmagát) külföldi tanácskozásokon, tanulmányutakon (mégcsak Magyarországon sem), s ebben a kegyben miért mindig csak az idősebbek és jóformán miért mindig ugyanazok részesülnek, javasoltam, hogy fiatalabb írót is próbáljunk meg külföldi úthoz segíteni, aggasztott drámaírásunk és színházunk helyzete stb., stb.