Irodalmi Szemle, 1992
1992/4 - TÓTH LÁSZLÓ: Szembenézés, avagy még egyszer a nyolcvanas évekről (esszé)
TÓTH LÁSZLÓ Hogy ezekre Rácz Olivér nem emlékszik, nem bánt különösebben; elég, hogy a magyar szekció vezetőségén belüli szerepem miatt nem kell magam előtt szégyenkeznem. Még akkor sem, ha a vezetőség ülésein — Rácz szerint — „túlságosan is szerényen” viselkedtem. Az ilyesmi lehet alkat kérdése is, de lehetett — s a körülöttem és mások körül „akkoriban" zajló dolgokat nézve — nem éppen indokolatlan óvatosság is. Az embernek előbb-utóbb meg kellett tanulnia, hogy bizonyos személyek előtt jobb, ha vigyáz a szavaira. Ugyanekkor abban is biztos lehettem, hogy a Csanda Sándorból, Duba Gyulából, Egri Viktorból, Petrik Józsefből, Rácz Olivérből, Szabó Bélából és belőlem álló szekcióvezetőségnek is megvoltak a csatlakozásai a belügy felé. Sok tekintetben egyedül éreztem hát magam ebben a társaságban — Mikola Anikó csak később került közénk —, s még abban sem bízhattam, hogy adott esetben legalább a jegyzőkönyvre támaszkodva védhetem meg szándékosan kiforgatott/megmásított szavaimat/elgondolásaimat. Mivel a plenáris ülések nyilvánossága bizonyos fokú védelmet jelentett, a kor s a körülmények ismeretében nem hinném, hogy túl sok szégyenkeznivalóm lenne amiatt, hogy „bírálataimat” — megint csak Rácz szerint — „a .tömeg- hátterének fedezetéből kiáltottam világgá”. Először is: Rácz is elismeri, hogy én legalább „világgá kiáltottam”. Ellentétben azokkal, akik „akkoriban” még a nyilvánossággal a hátuk mögött is hallgattak (vagy talán éppen azért). Másodszor: totalitárius rendszerek kezében az egyik legfőbb eszköz tudvalevőleg a tájékoztatás manipulálása, a nyilvánosság manipulálása, így a legnagyob eretnekségnek számított, ha valaki arra vetemedett, hogy szélesebb körben is őszintén szóba hozzon csak szűkebb körben ismeretes dolgokat. Tehát mintha a régi reflexek működnének Ráczban, amikor megró azért, amiért a szélesebb körű munkaértekezleteken következetesen bíráltam, támadtam, sőt hátba támadtam (!) ugyanazt a vezetőséget, amelynek jómagam is tagja voltam. Persze lehet, hogy — legalábbis Rácz (emlékezete) szerint — valóban kettős szerepet játszottam, emiatt azonban soha egyetlen percre sem kerültem összeütközésbe sem önmagammal, sem a barátaimmal, akik végül is valamennyien az 1989. november 17/18-át követő fordulat fontos és cselekvő részesei, személyiségei lettek (lásd a naplómat). Nem értem azonban, miért vonja kétségbe Rácz, hogy a november 17/18-ához elvezető folyamatban végül is egy-egy, a kulisszák mögött készülő dolog, elhangzott vélemény enyémhez hasonló kiszivárogtatásának, megszellőztetésének, a reájuk való időbeni felkészülés lehetővé tételének is fontos szerepe lehetett? Talán csak nem sajnálja még most is, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy alakultak? Értekezés a módszerről A szekció vezetőségéből való mesteri kipaterolásomat — bár egy esetben Rácz kapcsán említem — nem hozom vele közvetlen összefüggésbe.
