Irodalmi Szemle, 1992

1992/4 - TÓTH LÁSZLÓ: Szembenézés, avagy még egyszer a nyolcvanas évekről (esszé)

Szembenézés, avagy még egyszer a nyolcvanas évekről

emlékezéseik egyértelműen versem vállalhatósága mellett szóltak s szólnak. (L. ezzel kapcsolatban Tőzsér Árpád és Koncsol László fentebb idézett írásait.) Vagyis sokkal fontosabb számomra, hogy Rácz Olivértől eltérően ők

— és rajtuk kívül még sokan — nem tartották és nem tartják versemet „sületlen zagyvaságnak”, mint az, hogy Rácz annak tartotta, tartja.

Szíve joga, és kész.

Nem gond napirendre térni fölötte.

Azt is mondhatnám, magánvélemény: az enyém, az övé — a kettő nem feltétlenül kell, hogy egybeessen.

Szerencsére — mindössze ennyit tudok hozzátenni ehhez a magam

részéről.

Valamit azonban még szívesen elmondanék. Igaz, közvetlenül ezt sem tudom igazolni, s mondandómat (csupán) az akkori kultuszminiszter, Miroslav Válek legszűkebb baráti körének egyik, gondolom, Rácz Olivér által is becsült, ám számomra Rácznál mindenképpen hitelesebb és szavahihetőbb tagjától hallottakra alapozom. Tőle tudom ugyanis, hogy a költőnek nem is annyira csapnivaló miniszter, akinek egyik „akkoriban” megjelent könyvének Albín Brunovský által készített „pornográf” illusztrációi miatt ugyancsak volt az enyémhez hasonló ügye, s hát bizony nem sikerült megakadályoznia, hogy inkriminált kötetének terjesztését felfüggesszék, szintén rokonszenvvel, ám a pártközpont „ukázával” szemben végül is tehetetlennek bizonyulva figyelte a versem körül kialakult botrányt. Sőt, úgy tudom, ő maga is igyekezett elsimítani az ügyet, csakhogy az Válek bevallása szerint — kell-e mondanom? — ez esetben is a magasságos pártközpontból, annak is mindenható ideológiai főurától, Ľudovít Pezlártól indult el. Ennek ellenére a Rácz tollával oly drámaian festett jelenet Váleknál természetesen lejátszódhatott, s hajszálra úgy, ahogyan vitairatában olvasható: miért is ne lehetne igaz, amit ő mond? Legalábbis annyira, amennyire „igaz” volt a Váleknél előadott érvelése is: „Tóth Lászlót nem ismerem...” — jelentette ki ott és akkor, vitairatának tanúsága szerint, amivel kapcsolatban azért persze nem árt visszalapozni jelen írásom egyik korábbi fejezetére (1. Kiről és miről tudott Rácz Olivér, és mit?).

Kinek az érdeme, hogy nem dobtak ki?

Rácz Olivér jól tudja: valóban nem zártak ki az írószövetségből. Hogy ebben volt-e neki valami szerepe, nem tudom, de őszintén szólva, nem is nagyon érdekel. Annyira fontos figura azért valószínűleg nem voltam, hogy nyílt kiebrudalásomat a hatalmasságoknak érdemes lett volna megkockáztatniuk. Hiszen már a nyolcvanas évek elején jártunk „akkoriban”, s meg kell hagyni, hogy a nyolcvanas évek nem a hetvenes évek voltak. Ekkor már aligha lehetett volna következmények nélkül akárkit — még egy hozzám hasonló jelentéktelen alakot is — csak úgy kidobni a szövetségből, miként azt a hetvenes évek elején még bárkivel büntetlenül meg lehetett tenni. Nem