Irodalmi Szemle, 1992
1992/4 - DUBA GYULA: Halál hajnalban (regényrészlet)
DUBA GYULA Elmondta, hogy Betka valószínűleg a végzete lesz, mint ahogy ő is könnyen a lány végzete lehet. Betka is rettenetesen kimerült. Ő is éjszakai műszakra jár, mert délelőttönként találkoznak, de a daru vezetőfülkéjébe csak a legnagyobb erőfeszítéssel tud felkapaszkodni, és folyton elbóbiskol, míg a nagy híddaru szinte ellenőrizetlenül úszik hatalmas terhével át a csarnokon. Hetek óta minden délelőttöt együtt töltenek, Betka lakótársnője délelőtti műszakra jár és Betka egyedül marad a szobában. Máskülönben Betka bomba nő, szenvedélye kielégíthetetlen, vágyai fergetegesek, és ölelkezés közben démonként viselkedik. Mindennek következtében Rudi, a Báró sajnálatos módon képességei határára ért, és úgy érzi, nincs tovább. — Elnyel bozontos öle, mint a húsevő virág — mondta mélabúsan. Gál csodálkozva hallgatta a hihetetlen önvallomást. — Szép lány a Betkád? Gondolom, nagyon csinos nő a végzeted! Bizonyára megéri, hogy miatta elkárhozol! Lehangoltan ismerte be, hogy Betka nem igazán szép. — Arca inkább csúnya és a teste sovány, csupa izom. Szívós erő tombol benne, csupa nyers szenvedély. Egész biztosan elemészt. De hogy szép lenne?, nem tudom... Megígérte azonban, hogy az éhező Gált elviszi Betkához, és főzet vele a számára juhtúrós haluskát. Gál érezte a tavaszi levegő erős ízét, s ismét eszébe jutottak a böjti szelek. A Báró azonban semmi jelét nem adta, hogy érezné a tavaszt, lomhán csoszorgott Gál mellett a hosszú fabarak irányába, a női szállások felé. Pompás hajzatának merész kakasát is zavartnak és levertnek látta, egészen lekonyult. A legnagyobb sajnálkozásra azonban leginkább holdvilág képe és homlokának mély ráncai késztették. Gondterhelten nyitott be a hosszú folyosóra. Az ajtósor közepetáján megállt, sokáig hallgatózott, érthetetlenül óvatoskodott, majd halkan bekopogott. Mintha minden magabiztossága eltűnt volna egyszerre. — Ki vagy? — az ajtó mögött rekedt női hang szólt. — Én vagyok, Betkám — hízelgően fuvolázó hangon kellemeteskedett — Rudi, a Báró vagyok, Betkám! — Menj innen — a hang ideges és gyűlölködő lett —, tűnj innen, te csibész! — Egy haverommal vagyok, éhezik szegény — kérlelte nőjét —, főzzél nekünk brindzás haluskát! — Hallod, tűnj el, míg szépen mondom! — nagyot koppant az ajtó, kemény tárgyat dobtak bele, talán cipőt. — Hordd el magad, te csibész! Kegyeetlenül és érzéketlenül elkergette őket. Gál nem is láthatta a végzetes nőszemélyt. Nem őrülten nagy szerelem, ez valami más! — Ő is fáradt, halálosan kimerült — magyarázta Rudi bágyadtan —, teljesen tönkretettük egymást. Sajnálom, pajtás, nem segíthetek rajtad, magam is ínséges állapotban vagyok!
