Irodalmi Szemle, 1992

1992/1 - Széky János: A járkáló (regényrészlet)

Széky János

belészeretett. A fiú leszerelt, a nagymama meghalt, az amerikai csomagok elmaradtak, Éva leérettségizett és beült a szigetelőanyag-gyárba, gépkönyvelőnek.

— Mi az, hogy kétszeresen — mondta Domby.

A hónaljszagú férfi odabökte az orra alá a tetoválást. — Minek, uram, minek? Ha nem érti, ne szóljon bele, úgy is mondhatom, hogy meg tessen érteni.

— Igen — mondta Domby.

A rádióban szenvtelenül gurguláztak a japán szintetizátorok.

— Az a logika benne, hogy a srác is félárva volt. Itt pikked meg a sztori. Neki se élt az anyja.

Domby eltaposta cigarettáját.

A srác anyja még 1962-ben halt meg, amikor férje — akit nem valami 56-os dologért, hanem a bolt kasszájából hiányzó tizenkétezer forint miatt csuktak börtönbe, nem egészen tiszta bizonyítási eljárás után, vagyis pépesre verték a rendőrségen — váratlanul hazatoppant. Az asszony örömében elrohant a piacra, nem nézett körül az úton, és elütötte egy minisztériumi Chevrolet. Vagy Buick. Egyszóval mindig rozogán álltak anyagilag.

A fiú nyaranta dolgozott, nem ivott, leszokott a rágógumiról is, de az egyetemen az első félév után rá kellett jönnie, hogy akármennyire hajt, nem tudja egyszerre magát és apját eltartani úgy, hogy a vizsgákat is megússza.

Félbe akarta hagyni a tanulást, ám Éva reggelenként újságot hordott ki, munka után a kórház belgyógyász főorvosának a vallásos irományait gépelte, a rámaradt ház csöpp kertjében virágot nevelt, és megpróbálta eladni. Az összes pénzt, amit így keresett, elküldte a fiúnak. Közben ápolta a roncs öreget is.

— Szóval feláldozta magát, az egész jövőjét, pedig énekesnő lehetett volna vagy tévébemondó vagy mit tudom mi. Feláldozta, és egyre szebb lett — magyarázta a tetovált.

— De figyeljen. Ebből okosodhat. Lesz szó filmesekről is.

A fiú lediplomázott, összeházasodtak, gyerekük született, az öreg kinyúlt, valahogy egyenesbe rázódtak. A gyerek ágya után maguknak is vettek egy újat, nagyot, duplát. Egyszer háromtalálatosuk volt a lottón. Nyár volt, sugárzó július, édes, mint a körtebefőtt, amikor felültek a buszra, hogy életükben először gondok és kínlódás nélkül együtt nyaraljanak. Vállalatuk valami gazdag kisiparostól (vagy kereskedőtől) bérelte a kétszintes üdülőt. A tulaj is ott volt éppen. Tetőtől talpig végigmérte Évát, épp hogy nem csettintett, majd elsült, aztán bemutatkozott neki: Vellai Imre.

— Jó, mi? Vannak ilyen emberek — állapította meg a kocsmáros. — Még egyet?

’’Nahát, nekem is van ilyen nevű rokonom. Amerikában” — mondta Éva. ’’Nahát,

kedves, mi a lányneve” — így Vellai. Máris mindent tudott.

Vellai folyton ott ődöngött a házban. Hol a vendégekkel rexezett, hol vicceket mondott, hol a vállalat fejeseit konyakoztatta. Évára valahogy mindig lecsapott, akár mellette volt a férje, akár nem. Mindkettejükkel nagyon kedvesen bánt. Szakasztott, mint egy apa. Sztorizott a fiataloknak. Először csak arról, mit látott Nyugaton: Párizsban, a mexikói olimpián. Hogyan mentek át döntő előtti éjszakán a vívófiúk a tornászlányokhoz. Aztán lassanként csúnyább történeteket is elővett.

Egy este citromleves gineket lafatyolt, hogy kibírja az Évából áradó édességet, miközben a férj kinn horgászott valahol a nádasban. Két statisztalányról mesélt. Barátnőkről. Mind a kettő csinos volt. Olvasták az újságban, hogy szereplőket válogatnak valami filmhez. A rendező megnézett mindenkit, aztán megmondta a két lánynak, hogy nekik való szerep csak egy van, ismerik a dörgést, az jár jól, aki lefekszik vele. De csak az egyik. Mitévők legyenek? A rendező gyomorforgatóan förtelmes pasas volt A lányok megállapodtak, hogy akkor inkább hagyják az egészet, legközelebb