Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Széky János: A járkáló (regényrészlet)
A járkáló Nyílt az ajtó. Domby megborzongott a huzattól. Rágyújtott. A tetovált és a kocsmáros felváltva mondta tovább. Vellai gyerekét az anyós nevelte föl. A házba pedig beköltözött a férfi mellé két kamasz fiú és három lány. Mind apró termetnek, senkivel nem álltak szóba, hajnalban elkerekeztek szélsebes biciklijükön — nekik volt először sebváltós a faluban —, sötétedés után hazagurultak, Vellait ugyanúgy kerülte mindenki, mint eddig, csak azt vették észre, hogy egyre gazdagabb, Moszkvicsot vett, aztán Volkswagent, kita&aroztatta a házát, garázst épített hozzá. A kicsi fiúk és lányok — ha ugyanazok maradtak — nem öregedtek. Vellai bordó és téglaszín lombú fákat ültetett az udvarába, és — azt mondják az emberek — belga puskával, norvég tölténnyel járt az erdőbe vadászni. A háza porig égett a csehszlovákiai bevonulás éjszakáján. Baromi biztosítást szakított le — mondta a tetovált férfi sógornőjének a keresztlánya. Mindenesetre úgy, ahogy volt, eltűnt a pénzével meg a kíséretével együtt. Akkoriban ilyen ügyek zajlottak. Piszok sötét idők! Telente becsukták az iskolát, mert mínusz húsz fokban elfogyott a szén. Ennyire futotta a Jóistentől. De a rendes emberek is sokkal rendesebbek voltak, mint ma. Vellai gyerekét tehát az anyós nevelte. A kislány elől még az apja nevét is eltitkolták. Olyasmi nevet mondtak neki, hogy Csányi vagy Kovács. Esetleg Balla. Holló Éva — mert így hívták a lányt az anyja után — tizenhat éves korában már mindenkit térdre pottyantott a szépségével. Nem hasonlított se az apjára, se az anyjára. Puha volt a haja és szőke. Karja, lába karcsú és sima, hogy szinte ragyog, melle a tinitökély, bőre finom és hibátlan (akár a porcelán, csak világos mogyorószínű, itt-ott jó szívműködésről tanúskodó pírral), nézése, mint a kankalin az áprilisi fűben. A fiúk nem hogy nem pimaszkodtak vele, de ajándékokat csempésztek az iskolatáskájába, kézen jártak és hátraszaltóztak a kedvéért (a gimnázium második legjobb tornásza majdnem megbénult egy csigolyanyekkentő landolás alkalmával), a helyi beategyüttes összebújós, lassú számot írt hozzá, és még a lányok is illendőnek tartották, hogy rajongjanak érte. A városban senki nem tudta, hogy ki az apja, nem tudta Éva szerelme sem, aki mérnöknek készült, és az előfelvételis katonaidejét taposta. Ráadásul még a nagymama is azt hitte, hogy Vellai disszidált — ebben megerősítette őt a háromhavonként New Yorkból, bizonyos E. Vellai-Fratertől érkező ruhacsomag. Eladták a holmit rendes pénzért, nem hiányzott a vevő. Nyugodt volt az életük. Egy-egy különösen jó pulóvert a lány megtartott magának, és ha egy tavaszi délutánon vagy estefelé dolga akadt a főutcán, mindenki békésebb és ártatlanabb lett körülötte. Bizony, békésebb, mert nemcsak megnézni való nő volt, nemcsak hogy a jóság erőterében lépdelt, hanem azt is jelezte lábával, hajával, derekával és pulóverével, hogy valami mégis sikerülhet ebben a világban. Mindenféle marhaságot beszélnek a szépségről. Van, aki azt mondja, hogy a rossz embereket erőszakra ingerli. Más meg olyasmit állít, hogy csak bajt okoz annak, aki bámulja. Megint más azt beszéli be magának, hogy egy ilyen szép nő nem is nő, hanem valami másból van, úgyhogy meg se lehet kefélni. Vagy meg muszáj. Van, aki szerint az ilyen nő borzasztóan szenved. Olyat is hallani, hogy borzasztóan meggyötör másokat. Olyat is, hogy ellenkezőleg: adakozik. Mindenben van igazság. Egy biztos: minél sivárabbak az idők, annál jobban kell örülni az ilyen Éváknak. Es annál gyakoribbak. Ilyenkor csak ők tudnak megvigasztalni. Ha ráadásul meg is értik az embert, az már a legúribb luxus. Szerelmét Éva csak kétszer csalta meg a tizenegy hónap alatt, ha ugyan ez csalásnak mondható. Egyszer a legpattanásosabb és legkitartóbb hódolójával, merő szívjóságból. Egyszer pedig, amikor nagyon szomorú és elveszett volt, gyerekkori barátjával, az általános iskola mókamesterével, aki ettől halálosan és kétszeresen is reménytelenül
