Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Széky János: A járkáló (regényrészlet)
Széky János — Hát a Gramoxont. Tetszik ismerni. A gyomirtó. Kutya halál. — Egyszer róla is — mondta Domby. — En most történelmi filmet szeretnék. — Aztán mi a hétszentségről? — Betyárokról. A bádogon üres üveg koppant. — Adj az úrnak egy konyakot, Gézám — mondta jóindulattal vagy ironikusan a tetovált. — Van itt betyár is, uram. De akkora... — Pjobegya — fűzte hozzá a sovány férfi. — Melyik? — kérdezte a kocsmáros. — A Kaszab Endre — mondta a tetovált okítólag. — Ja, az? Megint egy film. Az még a saját nagyanyját is megnyomná. Amikor István-napkor ellopta magának a Csemegebabát... — Fene egy pinabetyár az — pödörte meg barkóját a hónaljszagú. A búcsúbeli bohózat közös elbeszélése azonban két nevetőszünet után fontosabb témába csúszott át. Kaszab Endre látómezejének peremén ugyanis, a vattacukorárustól balra valami zavaró fény villant. Aztán még egyszer. A történet addigi férfihőse odanézett, ezüst színű sörösdobozról verődött vissza az augusztusi napsütés, mögötte pedig megjelent egy kemény áll, széles homlok, pár elálló fül, dióolajjal hátrasimított őszesfekete hajzat... Amikor a név elhangzott, még a rádió is befogta a száját egy pillanatra. Vellai. A rosszember Vellai. Aki biztosan megölette a feleségét, és valahogyan őrületbe kergette a lányát. Hogy volt-e nyilas, vagy sem, arról megoszlottak a vélemények. Negyvenkilencben ávós lett, évekig csak olyankor látták, amikor megjelent a faluban, és elvitetett valakit. Ötvenhatban persze hiába keresték. Aztán hazaköltözött a feleségével meg a gyerekével együtt, és úgy intézte, hogy sohasem verték meg. Mindenkit följelentett, a kocsmáros apját kukoricalopásért, a körzeti orvost műhibáért, a kiváló és szesztől irtózó kőművest pálinkafőzésért (hogy a fináncok ott legyenek elfoglalva, miközben ő maga otthon lesi, hogyan csöpög az üstbe a forró lé, járni se nagyon tudó pici lánya pedig zokogva kaparja belülről a konyhaajtót, de hiába), boldog-boldogtalant rendszerellenes kijelentésekért — becslések szerint legalább húsz év börtönt és százötvenezer forint pénzbírságot köszönhet neki a falu. Csak ötvenhat és hatvannyolc között. A felesége száraz nő volt — mesélte a kocsmáros. Nem kedves, de nem is hisztériás. A boltban visszaköszönt, előre köszönt, beszélgetni nem beszélgetett. Néha besandítottak az ablakon, és olyankor éppen a lányát babusgatta. Egy szép napon meghalt. Senki sem tudta, hogy miben. Vellai két hónapig hordta a gyászkarszalagot, ez idő alatt a körzeti orvos egyetlen injekciót sem adott be sajátkezűleg, még a furunkulusokat is a nővér vágta föl. Rángott a doktor szemhéja, reggel borszagú volt a lehelete. Az erdőszélén látták Vellaival, nem hallották, mit beszélnek, de a belügyes recsegő nevetése fölijesztette a madarakat is. Újabb két hónap múlva a doktor karambolozott a Skodájával. Nem derült ki, hogy felelős volt-e vagy áldozat, embert ölt-e, megbűnhődött vagy ő pusztult el vétlenül, véletlenül. Akármi történt, a környéken soha többé nem látták. — Nem tudjuk, kit takar ez a név — mondta a rádió —, de máris a tizedik helyre tört fel Lootsy Fairchild and the Loo-Loos kislemeze, amelynek címe: Csillogó Fekete Napszemüveg. Hallgassátok, gyermekeim, de aztán nehogy feketén lássátok a világot.
