Irodalmi Szemle, 1992

1992/3 - FARNBAUER GÁBOF: Fantazmák 5. (gondolatregény)

FARNBAUER GÁBOR

3.3 Ha már gondolattá láttuk az ösztönt, akkor könnyen felismerhető a rokonsága a mániával. A mánia is egy gondolati konstrukció, amely el van előlünk fedve, mint gondolati konstrukció, mert mi csak a feltétlen működését tapasztalhatjuk — magunkon, mint önmagunk meghatározottságát. És működését tekintve nem sokban különbözik az ösztöntől: állandóan ugyanazt ismételgetve, feltételt nem ismerve késztet valamire. Például: „könyvet akarok írni!”. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi a csodának akarok én könyvet írni, amikor vannak kellemesebb elfoglaltságok is, teszem azt „nőt akarni”, de lényem egészéből, késztetéseim fonák kifürkész- hetetlenségéből, gondolataim szertelen összjátékából kiszűrődött számomra ez a konzekvencia, amelyen most már egyszerűen nem tudok változtatni (ha tudnék, se akarnék, és ha akarnék, se tudnék). És végül ez is egy olyan gondolattá válik, amelynek önmaga csökönyös ismétlésén kívül nem igen van más mondanivalója. És önmagát annyira feltétel nélkül ismételgeti, hogy nem is látszik gondolatnak, hanem annak látszik, hogy legszívesebben író volnék.

3.4 Azt lehetne mondani, hogy az ösztön fiziológiailag megerősített mánia.

3.5 Hasonló módon emelkednek ki a gondolatok tetszőlegességének univerzumából azon gondolataink, amelyek érzéki benyomásaink tartós, huzamos formációihoz kapcsolódnak. Naponta elsétálhatunk egy ház előtt, naponta konstatálhatjuk, hogy ott áll, rendületlenül. Egy gondolatot alkothatunk róla, amely gondolataink kavargó világában a ház érzékelt huzamosságának mértékében megrögzött gondolatunkká válik, és el is feledkezünk arról, hogy az egy gondolat. Annyira belefeledkezünk a ház tartósságát másoló gondolat másod-lagos tartósságába, hogy végül azt mondjuk: a ház „objektíve” van, a gondolatunk pedig azt tükrözi, hogy a ház akkor is ott van, ha mi nem látjuk.

3.6 Ugyanígy fölmerül sok más gondolat is bennünk, amelyek kisebb-na- gyobb támasztékot nyernek valamilyen érzékelt huzamosságból. Egy ház olyannyira tartós gondolatunk, hogy azt már nem is minősítjük gondolatnak, akárcsak az ösztönt vagy a mániát. Az ösztön vagy a mánia már nem gondolatunk, hanem a létünk, a „ház” pedig a ház tőlünk független léte.

De egy megérzés, egy sejtelem, egy illat, egy tünemény gondolata már „megfoghatatlanabb”. Úgyhogy most meg már fordítva: azt mondjuk, hogy ez csak gondolat és képzelődés.

Pedig, ugyanezt a sort folytatva, bármelyik szertelen gondolatunk egy sziklaszilárd valami, a tőle is szertelenebbekhez képest. Amelyek mind „kemény ” másai lehetnek a „tapasztalás résztvevőit felölelő" valóság „családi háznál” rebbenőbb megnyilvánulásainak.

3.7 Bennünk minden szertelen gondolat. De ezek a gondolatok egy összetett és organikus rendszert alkotnak biológiai adottságaink, külső és belső érzékeléseink szabályszerűségeinek, ritmusainak függvényében. Egyes adottságok oly erőteljesek, egyes érzékelési formák oly gyakoriak, hogy az őket