Irodalmi Szemle, 1992

1992/3 - HIZSNYAI ZOLTÁN: A hallhatatlanság angyala (esszé)

A ha//hatatlanság angyala

Ezért esztétikai értékítéletem is saját stílusomból fakad-lombosodik — s terebélyesedik vissza nyelvezetembe, gazdagítva váratlan intuíciók karszt- forrásaiban feltörő, búvópatakszerű stíllogikám strukturális lehetőségeit, llymódon mindennemű esztétikum egyben funkcionális jelleggel is bír, és minden funkció hordoz esztétikai tartalmakat is — vélem én... (...de ez csak pillanatnyi vélemény. Nem szabad hagyni kimerevülni, mert bármily gazdagon tagolt is a mélytudat barlanglabirintusa, mobilitás híján — és mész bővében — könnyen eldugul. S ha dugába nem dől is, de végérvényessé preparálódik. Előbb prepáráll, aztán fokozatosan érvényessé válik a vég: elködlik a Szellem...)

Vélem én. És énvélem nem kell egyetérteni... És ez nagy előny... De nekem!

A minap egy kerekasztal-beszélgetés résztvevőjeként (mindjárt láttam én, hogy nem kerek az az asztal — még ez az egy kereke sem volt ki neki!) jobbnak tartottam nem megszólalni. Éppen jelen írásom legelején tartottam, s mi tagadás, írói vénám egy sürgős vérátömlesztés terheit nyögte az idő tájt (előbbi totem-tetememnek már a csontjait is leszopogattam, s noha — mint feladat — az emésztés se kutya, hedonizmusom friss dögöt követelt). Gondoltam, egy ilyen szakmai trécselés elősegíti a cirkulációt. Tudtam, mire számíthatok. Nem is tévedtem. Pontosan az ellenkezőjére volt szükségem, de sebaj (nagy gyakorlatom van már nekem ebben: szellemi épülésem jobbára így zajlott), bekapcsoltam az adaptert, és kitűnően szórakoztam. Persze — de ilyesmire mindig számítani kell! — a zaftosabb részeknél be-begerjedt a jelátalakító (például Szeberényi Zoltán megjegyzését — Egy balkáni kakába mártott kesztyűt nem fogok felvenni! — még ez a sokat próbált szerkentyű sem tudta színvonalasabbá adaptálni).

Szóval szép csendesen töltekeztem az új Vízilóhoz, s nem sejtettem még, hogy tevepúpokba vándorol az élményanyag, mely gyűltön-gyűlt bennem, s fészkelődtömben néha egészen a gégémig csapott, s ilyenkor már-már mondtam valamit..., de végül erőt vettem magamon.

Jó vásár volt.

És tulajdonképpen éppen erre volt szükségem, erre a nem remélt erényre: a hallgatni tudásra (mégha a suta nagyotmondás sokaknak Szebb erény is!).

A szóban forgó gyűlést (gennyes duzzanatot, kelést) még aznap csapra ütöttem, s papírra folyattam — ekképp:

A hallhatatlanság angyala (mit angyala — angyalsereg lete!) becserkészi soksípú (sajtó)orgánumomat, hogy némely regiszterét észrevétlen kiiktassa, más magisztereket pediglen beiktasson. Ez azonban — itt, most — az észre vétlen, egyszersmind észrevétlen nem megy. Csak hallhatatlanul. Angyalian.