Irodalmi Szemle, 1992
1992/3 - HIZSNYAI ZOLTÁN: A hallhatatlanság angyala (esszé)
HIZSNYAI ZOLTÁN A ha//hatatlanság angyala !!! Démonsereglet — Kakasszó — Totemál latcsere — k.o\\eklektitAzm\is — stíllogika — alaksejtelmek !!! Eljött tehát a perc, amikor nem kis szomorúsággal ugyan, de búcsút kell intenem a kedves olvasónak, aki az elmúlt egy év során nyomon követte szenvedélyes szellemi kirajzásaimat. Búcsút kell intenem, annál is inkább, mert annyi mindenféle integetés után mást már nemigen inthetnék, mint búcsút. Tapostam eleget a vizet, jócskán föl is zavartam, de — becsületemre legyen mondva — a zavarékot nem toldottam meg a magam mocskával. Azt tartom ugyanis, hogy az illemnek megvan a maga helye, ott kell azt elvégezni, ha mégoly sürgős is. Másrészt, úgy vélem, az én piszkom már igazán nem hiányzott ennek a sekély pocsolyának az aljáról. Volt ott már elég, csak fel kellett kavarni. Ezt tettem. Persze a pocsolya így is pocsolya maradt, s megőrizte erős hajlamát a leülepedésre. Most még kissé zavart, ...de csoda-e?! Ki látott kacsaúsztatóban Vízilovat?! Hogy kerül ez ide?! Mit keres itt?! — kérdőjeledzik a csodálkozó iszonyodás. Vérmes kérdésre érdes a válasz: Szelid éghajlatunktól idegen. Küldetésünkkel szemben érzéketlen. Erkölcse köztünk nem honos. Ez a dagonya nem a miénk, ezek a farokcsapások minket nem érintenek. Nincs köztünk helye! Takarodjék vissza a trópusokra! Nos, kedves Pocsolya, legyen meg a te akaratod, nosza csak ülep, ülep, ülepedj! Fényeskedj nélkülem... Adieu! Szikkadtan, hőgutásan és szélsőséges finnyásságába belenyugvón: a Víziló Eddig a levél, melyet a télutói lomhullajtó szellő sodort elibem. Nem titkolom — mért is titkolnám — váratlanul ért és elkeserített szeretett tetemállatom elhatározása, egyszersmind — derűm egéből villája csapása — újból emésztő kétségek étkévé váltam. Könnyű prédává egy győztes parád után. Úgy jártam, mint az állatkert-igazgató, aki elveszti legközkedveltebb állatát, s vele a kasszasikert. Holmi tucatállatot mégsem ültethetek egy Víziló helyébe... Számba vettem tehát a sikerállatokat. Állatokból, szerencsére, sosem volt hiány — szerencséből viszont állati hiány volt: a nagyvadak komfortos oázisokba, bő vízhozamú tiszta források közelébe költöztek. A sok mérges, hidegvérű hüllőn s a dolgos szkarabeuszon kívül csak a teve maradt kéznél. A jó öreg teve. (Istenem, hány szegény párát vár még hasonló sors mellettem! Félő, hogy végül — a
