Irodalmi Szemle, 1992

1992/3 - HIZSNYAN GÉZA: „Hogyan lehet, ahonnét jöttünk, előremenve visszajutni?” (színikritika)

„Hogyan lehet, ahonnét jöttünk, előremenve visszajutni?”

tásról egyébként sem gondolkodhattak túl sokat, legalábbis a végeredményen ez nem látható. Stílusról az előadás kapcsán nem beszélhetünk, csupán a cél nyilvánvaló: „szórakoztatni" minden áron. Ennek érdekében semmitől sem riadnak vissza. Kibogozhatatlan egyvelegbe keverednek itt a színpadon a polgári vígjáték, a farce, a burleszk, sőt a kabaré elemei. Teljesen mindegy, van-e a történéseknek belső logikájuk, megmagyarázható-e az, ami a színpadon történik; a lényeg, hogy a közönség nevessen! Ezért fölösleges magyarázatot keresni, miért teljesen hülye Kopjáss már a megjelenésnél, amikor hajneccel (ugye milyen jópofa?), fél lábán cipővel, a másikon papuccsal, zokni nélkül jelenik meg, miért négykézláb, kapdodva szedi össze a dísztáviratokat, miért húzza ki a házikabátja zsebéből a másik papucsot (frissen kinevezett főügyészek általában ott tartják?), miért ordítanak ész nélkül a színpadon, miért kell a harmadik rész elején a másnapos Kopjássnak kijönni a hálószobából s az ebédlőben lefeküdni — azon kívül persze, hogy így a közönség szeme láttára „idétlenkedhet” másnapos, zsebkendővel bekötött fejű, a felesége seggét (bocsánat!) rázogató, rángató „komikusként” stb. Ha már az ötvenes évek amatőr színjátszó hőskorát idéző díszletekben játszanak (melyekből a második felvonás díszlete — a Kardicsék szalonja alig elviselhetően giccses, ízléstelen), miért nem kísérelték meg legalább a kellékeket „összehangolni” valamennyire. Mert ha semmi más utalás nincs arra, hogy az egyszerűnek, becsületesnek megmaradó Lina ízlésficamban szenved, akkor mit keresnek a szolid, pasztelszínű szobában a rikítóan ronda, össze nem illő, lila és jázminfekete csíkos párnák és a bikavadítóan vörös hintaszékhuzat? (Díszlet: Kopócs Tibor.)

Ugyancsak felfoghatatlan és megfejthetetlen a jelmezek összevisszasága a két háború közötti kor divatjától a hatvanas és hetvenes évek kosztümjein keresztül a korba besorolhatatlan ruházati ízléstelenségig. Az már csupán jelentéktelen apróság, hogyan jelenhet meg Menyhért a hivatali kék öltönyében az estélyen? (Jelmez: Fábikné Nagy Erzsébet.)

A rendezői értelmezés teljes hiánya, az öncélú vígjátéki ötletek halmozása lehetetlen helyzetbe hozza a színészeket. A jellemábrázolásnak legalább valamiféle kísérletéhez elengedhetetlenül szükséges lenne az alakok fejlődésének, a közöttük fennálló viszonyok változásának felvázolása. Enélkül a színészek magukra maradnak, s mivel többségük maga sem tesz kísérletet annak eldöntésére, milyen is az általa megformált alak, jellemábrázolásról szó sem lehet. így vannak, akik teljes gátlástalansággal legalább a primér közönségreakciót mindenáron hajszolva bohóckodnak, fittyet hányva a színészi mesterség szabályainak és a jó ízlésnek egyaránt (legkirívóbb példa Pöthe István Kopjássa), mások idegenül, határozatlanul téblábolnak a színpadon (Németh Ica, Szentpéteri Ari, Bajcsi Lajos, Ropog József), de legalább visszafogottak. Egy-két színésznek sikerül néhány jó pillanatot megragadnia (Lőrincz Margit, Cs. Tóth Erzsébet), Petrécs Anni pedig még arra a csodára is képes, hogy ebben az eklektikus, inkoherens kavalkádban