Irodalmi Szemle, 1992
1992/3 - GYŐRY ATTILA: Táncház (novella)
Táncház szöveget, amitől a hídba szoktunk átmenni... „Idenézz” intek, és rászállok a figurára. Óvatosan kerítem be, nehogy beijedjen tőlem, naná, egy ilyen állattól, nyomom a dumát, dilizgetek neki és... és bekapja a horgot a hülyéje. Szájtáti mód kacsázik át hozzánk, egy napocska az egész gyerek. „Szijaszija, tihonnanvagytok?” kérdi a csíra hangjával, mire mi „Innen”. „Ahaaha... énabudapestiizéegyetemrőlvagyokdevidékivagyok...” „Igenmiisegyetemis- tákvagyunkacsalamádéegyetemről...” bólogatok neki okos képet vágva, ugye nagyon magosiskolásformámvan? A Pinyó elfordul és röhögni kezd. „Passzoldlejatagoť súgja a fülembe. „Nyertemnyertem...” búgom a bőgő hangjával együtt, mire a Pinyó elindul kikérni a lityi bort. Vesztett. „Naizéjóazamicsodami” mutatok az egyik táncoló ipsére, csak hogy mondjak neki valamit, de a gyerek majdnem elájul. Kapkodja a levegőt, nézem „Namivankisöreg”. „Eznemmicsodahanemezakalotaszegilegényes” magyarázza, és érzem, hogy most engem néz hülyének. „Ahaahaértem” bólintok. „Nézdmegapontjait. Nézdmegapontjait!” „Miketnézzünkmegapi” kérdi a visszajött Pinyó kimeresztett szemekkel és flegmán röhögni kezd. A tag tűzbe jön, elhatározza, hogy megmagyarázza nekünk a világot. „Apontoka- térted. Ahogy táncolazeneüteméreéscsinálegyfigurátésezmegazmeglezárja...” mondja marhára okosan és tényleg. Nézzük a tagot. „Nanézdmárapafej. Eztényleglezártavagymi” mondom neki elismerően, mire vigyorogni kezd, mintha éppen a diplomáját venné át. „Perszehavalakijólakartáncolniahhozjó- zenekarnakiskellámlennie...” kezdi bizonygatni és a bandára sandít. „Ezekjók. Ezapántlika. llyenaranymicsodájukvagymijükvan” mondom jólértesülten és azt hiszem, hogy „Naehhezmitszólszapafej”. „Igenigen. Zselizenkaptákénisottvoltam" passzol vissza. „Nane. Temindenholottvagy?” kérdem, és ránézek az éppen játszó bandára. „Ismeremámőket” bökök rájuk, mire csak felhördül. „Istenbizi?” kérdi. „Ja” mondom, és mutogatni kezdek. „Azottaprímásapalika. Azakontrásmegaödike. Azmegezígymegúgymegjajda- ismerősek vagy tok”. „Najólvanjólvan. Neharagudjatokmertmennemkell” mondja és feltápász- kodik. Lassan eltűnik a kurva életbe. „Navégre” mondja a Pinyó és figyelni kezdi a bőgőst. Megy a buli, a palik egymást váltják a porondon, bepörögve ropják a táncot, a többiek meg kurjongatva piszkálnak alájuk. Mellettem a Pinyó, tisztára mint a generátor, bekapcsol. „Ójajójaj...” dünnyögöm, mert ismerem őt. A Pinyó nagyokat fújtat, a teste, az izgis kis tete pedig hol a bőgő, hol meg a cimbalom hangjára vonaglik meg a széken, félig magánkívül a hegedű sikításától... A Pinyónak vége van! A banda főpalija reszeli, fűrészeli a hegedűjét, éppen az orrunk alatt, nagyokat kacsingat ránk, látom hogy hepajos kedvében van. Enyhén bedől a táncosnak, ha az valami oltári pontot vagy mit művel előtte, aztán újra provokálni kezdi a tagot egy újabb zenei futammal. Az Ödike, a kontrás, csak slamposan, rá se szarva a világra, abban a kontrás ritmusban, hogy „csaka fele csaka fele”, adogatja alá az ütemet. A bőgős, a maga gyanús páciens formájával tényleg bőgősnek néz ki. Bal mancsával a bőgőt, az öreg
