Irodalmi Szemle, 1992
1992/3 - GYŐRY ATTILA: Táncház (novella)
GYŐRY ATTILA csírát fojtogatja, majdnem eldől vele a szédültje, hol ide, hol oda lódul meg vele, hogy aztán morcosán, pofákat vágva hőrögessen az orra alatt. „Nyuszi! Nyuszi!” ordibálják ütemesen a folkbuzik, maguktól is bepörögve, ahogy az egyik tag támad a porondra... „Mivan?” „Nanézdmáranyuszit. Ezakurvaromagyerekzsebretesziazösszesállatját” nyögöm a Pinyónak, mert ez a cigánygyerek, ez a Nyuszi, azt műveli hogy izé. Kivágja az agyamat! A Nyuszi alányúl a zenének, elkezd táncolni. Micsoda?! Mit táncolni, az anyját! Csak úgy. „Nyuszi, Nyuszi” bömbölik egyszerre mindenütt, hátul tolongani kezdenek, körbeveszik a gyereket, mindenki látni akarja a szédültjét, hogy mit művel... A Nyuszi meg táncol, lépked, kelleti magát, párosodni kezd a kalotaszegi zenével, bizony, közösülni akar, mert... Mert ez már nem tánc, hanem dugás... élvezés a javából, hogy a csajoknak megnedvesedik nézés közben a bugyijuk, a paliknak meg a farkuk áll fel a látványtól nagy hirtelen... Elszabadul a pokol, mindenki átmegy hülyébe. Sikítozni kezdenek a csajok is, mindenféle alápiszkálást. Ilyeneket, hogy „Ezanyusziúgyjárjaho- gyösszeakadalába...” Na, ilyeneket. „Azannyát” tombol a Pinyó, görcsösen föl-le ugrál a székről, egy energia az egész csaj, felugrik hirtelen, aztán valagba rúgja a bőgőst. A bőgősnek idő kell, mire átjön a világba, nagyokat néz ide-oda, észreveszi a szédületet a levegőben, időbe telik, mire rámegy az agyára, hogy mi van. Ránéz a Pinyóra is, és hirtelen fölfogja a helyzetet. Érteni kezdi... Érti!... Naná!... A bőgős?... Hát hogy ne értené? Lepasszol egy élettelen vigyort, fog egy bal falsot a húrokon, mintha csak „anyagban" repülne, nagyon távolról érezni kezdi a Pinyó hullámait és... és lassan átmegy Pinyóba!... Szédület. A Pinyó meg őrjöng, hecceli a világot, grimaszokat vág, elcsukló hangon nyögi, ordítja az Ödi pofájába „Adjneki. Adjnekiteállat.” Az Ödi se rest, kétszeres erővel kezd játszani, majd széttépi a hegedűjét, magával ragadja az egész zenekart, akik sorban élveznek bele a gatyájukba. „Csípjükabulit” ordítják és táncolnak. Mindennek vége, már csak egyet tudunk csinálni, azt is tré módjára. A Pinyó rám néz és valami extatikus zenei orgazmus hatására kitör belőlünk az üvöltés: „ÁÁÁÁAAAUUUU...” Foszforeszkáló agyunk hullámverése lasan elcsitul. Véget ért a legényes is, nagysokára — talán az egész terem úszik az ondóban... Eltompulva ülünk a széken, bámulunk magunk elé, mint szűzlány a izére, a folkbuzik meg vidáman buliznak tovább. „Asszemtepinyóhogynekemtejjesen végem van. Lehetetlen” hangsúlyozom neki álomkóros képpel. Pinyó csak bámul, bambul magának, a bal keze ujjait Pinyó módjára összeteszi, mintha packára adná és magyarázni kezd akadozva, félrészegen, nyögdécselve. „Teezaizé... Tudodsünetudod... no... értednemna” mondja. „Háthogyne” bólogatok neki, aztán elhúzok egy lityi bort venni. Leszívjuk az üveget, vigasztaljuk magunkat, a bor cseppjei nyakunkon lefelé csordogálva vágnak maguknak új utat, hogy elvegyüljenek az
