Irodalmi Szemle, 1992
1992/3 - KISS GY. CSABA: Nemzeti kisebbségek Közép-Európában (tanulmány)
Nemzeti kisebbségek Közép-Európában Ebből következik, hogy Közép-Európa államait nem tekinthetjük nyugateurópai típusú nemzetállamoknak. A XIX. században térségünkben a nemzetek reneszánsza, „ébredése” volt napirenden. Egyik nemzet a másik után nyilvánította ki azt a szándékát, hogy új típusú politikai közösséget kíván, a létező államok, birodalmak viszont az etnikai vagy nyelvi kisebbségeket „nemzetiségnek” tekintették. A valóságban ezen „nemzetiségek" a múlt század közepétől kezdik magukat a korabeli határokon átívelő etnikai-nemzeti közösségek részeinek tekinteni. (Például a Magyarországon — Uhorsko — élő szerbek, a kelet-galíciai ukránok stb.). Ez tulajdonképpen a nemzetté válás egy szakasza volt, amikor kialakul egy olyan közösségi tudat, melynek a közös etnikum, a közös anyanyelv és kultúra az alapja. A dunai fejedelemségekben élő románok és a magyarországiak (uhorsky) számára a nemzeti identitást a származás, a nyelv, a folklór jelentette, az állampolgárság nem játszott közel sem akkora szerepet. Az első világháború után az új határok új nemzeti kisebbségeket teremtettek, olyan közösségeket, amelyeknek viszonylag erős volt a nemzeti identitásuk, közösségi tudatuk erősen kötődött más országokhoz. Példának okáért a Temesvár környéki szerbek, a lengyelországi ukránok, a Cseh-Szlovákiában és a Romániában élő magyarok. Ezeknek a kisebbségeknek általában erős a nemzeti tudatuk (ugyanaz a nemzeti mitológiájuk, az anyanemzettel közös a történelmi és kulturális örökségük), jelentős közösséget képeznek hazájukban, földrajzilag gyakran anyanemzetük közvetlen közelében. Nyelvük sem távoli dialektus, anyanyelvűk köznyelvi változatát jól ismerik, számos régióban és kistájon abszolút vagy relatív többségben vannak. És még egy fontos vonása ezeknek a közösségeknek: a politikai részvétel igénye. Felix Ermacora osztrák nemzetközi jogász éppen ebben a közös politikai akaratban látja a nemzeti és az etnikai kisebbségek közötti különbséget. Szerinte a nemzeti kisebbség „...személyek olyan csoportja, amely, az etnikai kisebbségre jellemző tulajdonságokon túl, tudatosan akarja, hogy mint csoport olyan jogokkal bírjon, amelyek lehetővé teszik részvételét vagy egy adott terület vagy az egész ország politikai döntéshozási folyamatában, anélkül, hogy az illető állam más etnikumaival egy sorba állítanák.” (Dér Minderheitenschutz im Rahmen dér vereinten Nationen. Wien, 1988. 45.1.). Ide kapcsolódik egy szlovén kutató, Sonja Novak-Lukanovič fontos megállapítása: „A nemzeti kisebbségek pontatlan megnevezése gyakran olyan tendenciát rejt magában, hogy elválasszák a nemzeti kisebbséget attól a nemzettől, amelyhez tartozik, az a szándék, hogy előre korlátozzák a kisebbségi követeléseket és jogokat nyelvi és kulturális területen.” (Régions ď Europe, 1991- 3.sz.). Ha összevetjük a közép-európai nemzeti kisebbségek relatív arányát a térség egyes országaiban az 1920-as és az 1960-as népszámlálás adatai szerint, meglehetősen nagy lesz a különbség, vagyis a második világháború utáni időszakban a nemzeti kisebbségek aránya nagy mértékben csökkent.
