Irodalmi Szemle, 1992
1992/3 - KISS GY. CSABA: Nemzeti kisebbségek Közép-Európában (tanulmány)
KISS GY. CSABA megmagyarázzam ezt a különbségtételt, és hogy érthetővé váljon e kérdések összetettsége, szükség van a történelmi háttér ismeretére. Kontinensünk középső zónájában más a nemzeti kisebbségek politikai jelentősége; elválaszthatatlan ez a kérdés a nemzetek közötti viszonytól. Közép-Európában a Nyugatról importált modern nemzet eszméje alapvető ellentmondásokat jelentett. Régiónk valóságának szerkezete, az etnikai tarkaság nem tette lehetővé, hogy itt — a nemzet és az állam azonosságát föltételezve — nemzetállamok szülessenek. Hiszen az állam minden polgárát a nemzethez tartozónak tekintve egyhamar fölvetheti bárki, nyelvileg is egységesíteni kell az államot, homogenizálni. A térség mindegyik nemzeti mozgalma kitűzte célul a nemzetállam megvalósítását, de ezek a tervek egytől-egyig (tehát némiképp szükségszerűen) magukban foglalták az etnikai expanziót, a kisebbségek eltüntetésének a szándékát. A nemzetállami tervek tehát a szomszédok és a kisebbségek rovására látszottak megvalósíthatónak. Ismeretes, hogy térségünk jelentős része vegyes lakosságú volt, gyakran három-négy nyelvet beszélő polgárok laktak ugyanazokon a tájakon, városokban. A történelmi valósághoz az is hozzátartozott, hogy a XIX. század elején ezek a nemzetállami tervek inkább víziók voltak, mint reális lehetőségek, hiszen Közép-Európa területén nagy dinasztikus birodalmak osztoztak. Eszmetörténeti szempontból azt mondhatjuk, hogy térségünk népei gyakorlatilag összeépítették az európai nemzetfogalom kétféle értelmezési keretét, vagyis egyfelől az államhoz tartozást (a francia hagyomány), másfelől a nyelv és a kultúra egységeként értelmezett nemzetet (német hagyomány). Végülis a nacionalizmus korában — amely nálunk nemcsak a XIX. századot jellemezte, hanem a XX. századot is — nem volt olyan népe térségünknek, amelyiknek ne lett volna alkalma bizonyítani toleranciáját a kisebbségekkel vagy a szomszédokkal szemben, de rendszerint a diszkrimináció lehetőségével élt, ha hatalmi pozícióba került. A „nemzetállam” megvalósításának első közép-európai kísérletének tekintem a magyar vállalkozást az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után. A magyar etnikum 1867 és 1918 között a Magyar Királyság (Uhorsko) lakosságának hozzávetőleg a felét képviselte (a társország Horvátország nélkül), vagyis csak relatív többségben volt. A magyar politikusok nem akarták elfogadni a királyság multietnikus valóságát, a „nemzetiségeket” kulturális-nyelvi közösségeknek tekintették, és nem ismerték el a nem-magyar népcsoportok kollektív jogait. Ez persze a francia modell alkalmazása volt, az állam minden polgára magyarnak (Uhor) számított. Az első világháború vége a történelmi Magyarország (Uhorsko) államkeretének megszűnését, egyben a liberális magyar nemzetfogalom csődjét hozta magával. A magyar kísérlet kudarca nem akadályozta meg régiónk többi népeit abban, hogy szintén „nemzetállamot” kívánjanak létrehozni; így történt Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Lengyelországban és Romániában, attól függetlenül, hogy ezen országok lakóinak jelentős része szintén nem beszélte a többség nyelvét.
