Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Bodor Ádám: A vörös kakas (elbeszélés)
Bodor Ádám A vörös kakas egyszerű vándorként szelte át könnyű lépteivel a lejtős kaszálókat, haja, szakálla, mint az égő csipkebogyó, hol itt, hol ott lobbant föl a fekete fenyvesek alatt Dobrin erdőkerületben. Ősz elején, csipkebogyóérés idején, a korai fagyokkal egyszerre érkezett: egy reggel ott sötétlettek idegen gyártmányú gumicsizmája nyomai a deres ösvényeken. Cingár, keszeg ember volt, ukránul, románul, magyarul vagy cipszerül egyaránt rosszul beszélt, valószínűleg tisztességesen egyetlen errefelé használatos nyelven sem tudott. Járása is olyan kevély és magabiztos volt, mint aki nem ide tartozik. Egész idejét a szabadban töltötte, hogy mutassa, csak azért csatangol Sinistra körzetben, hogy naphosszat a pipáló hegyormokat csodálja. Dobrin környékén, ahol az idegen majdnem naponta tiszteletét tette, a Sinistra vize ágakra bomlott, a szerteágazó völgyek meredeken fölnyúltak a Pop Ivan oldalába. A vízmosások mentén betonoszlopok, acélcsövek kanyarogtak föl a sziklás hegygerincre: a magasban, a vízválasztón húzódott a határ. A kerítések, árkok, akadályok szövedéke csak egy huzatos hegyszorosban nyílott meg résnyire, ahol a régi földút átbukott a túloldali lejtökre, amelyek már Észak idegen fényeiben tündököltek. Az utat ott kék-sárga sorompó zárta el, közelében kicsi őrszoba állt és egy kopott tábori sátor, tele katonával. Ez az egy határátkelő működött Sinistra körzetben, a sorompót itt is csak hetenként egy alkalommal emelték föl néhány órára, méghozzá mindig csütörtök délelőtt. Ilyenkor helyet cseréltek a katonai járőrök, hogy a fegyverbarátság jegyében a határsáv két oldalán egymás területét is végigfürkésszék, ugyanakkor áthaladt az a két vagy három civil jármű, amely az útvonalat kormányzósági engedéllyel igénybe vehette. A vörös vándor, bár haja, öltözéke, gondtalan délceg tartása messziről elárulta, hogy külföldi, mégsem csütörtökön bukkant föl először, hanem egy szombati napon. Az erdei kápolna bontásán dolgozó kőművesek találták meg reggel lábnyomait a füvön, s délután, amikor dolguk végeztével, kőporral elborítva tértek vissza, elevenen is megpillantották a Pop Ivan lejtőin. Úgy látszik, mint a szél, csak úgy szabadon járkált a sövények, drótakadályok között. Bár az aljban többször is igazoltatták, papírjait - valószínűleg hamisak lehettek - a hegyivadászok mindig rendben találták. Barna gumicsizmát viselt, amolyan zöld kordbársony kivágásokkal televarrt szürke posztózekét, amilyet a Pop Ivan túlsó lejtőin hordanak, hajdonfőtt járt, keskeny karimájú, kékvércsetollal díszített kalapja hosszú pánton lógvaa hátán fityegett. Feje búbján tarajos vörös haj lobogott, állán két oldalra fésült hetyke szakáll. Mivel névről senki sem ismerhette, kezdettől fogva, hogy a kőművesek megpillantották, a vörös kakas név ragadt rá. Vállán átvetve véretektől, fényes rézcsatoktól ékes tarka borjúbőr táskát hordott, jobb kezében homályosan áttetsző műanyag tasakot lóbált, amelyben mint egy ezüst hasú hal, fényes tálca fickándozott. Néha megállított erdőn, mezőn dolgozó embereket, eladásra kínálta nekik, holott tudhatta, tálcát arrafele nem használnak az emberek. Egy darabig találgatták, igazából mit is akarhat: az emberek vásárlókedve felől puhatolózik, vagy barátkozó oldalukról kívánja megismerni a helybelieket? A hegyívadászok vagy másfél napon át nyakra-főre igazoltatták, aztán úgy látszik, leintették őket; többet senki ügyet sem vetett rá. Az erdők alját reggelente már dér szürkítette vagy egy-egy futó éjszakai havazás, a hamvas szőnyegen messzire látszottak a nyomok, amelyek mindig a Pop Ivánról vezettek Dobrin felé. Vándorútján az idegent néha véletlenül egy sereg csonttollú madár kísérte. Ez a madár olyankor költözik Sinistra völgyeibe, amikor nyomában észak felől már a tél dermesztő szelei közelednek. A fakó réteken lépdelve, feje fölött a kavargó madarakkal, az idegen mintha nem is Ukrajnából, hanem valami régi képeskönyv lapjáról keveredett volna a tájra.
