Irodalmi Szemle, 1992

1992/1 - Bodor Ádám: A vörös kakas (elbeszélés)

A vörös kakas

A csonttollút egyébként éppen nem szívelték errefele; azt tartották, ahol seregestül megjelennek, követi őkett a láz. Az a láz, ami a végén Borcan ezredest is elemésztette.

Szegény, még a halála előtti egyik legutolsó napon is fölkeresett - ilyet nem sokszor tett szinte könyörögve faggatott a bizonyos csomag felől.- Mondja, Andrej, becsületszavára nem hagytak magánál egy tasakot? Benne egy hallal. Nem baj, ha megette, csak mondja meg.

De hát nem, nem hagyott.

Többet nem is találkoztam Borcan ezredessel. Nemsokára a rezervátum kantinosa, Nikifor Tescovina újságolta, az erdőbiztos eltűnt. Medvészek és ezredesek ittak nála a kantinban, ő mindenről tudott, hamarosan azt is ő hozta hírül, az eltűntre rátaláltak egy csupasz hegytetőn. De későn, tátott szájában már egy madár fészkelt. Később valaki a halottat odaszögezte, kezén át szuronyokat döfött a földbe, két lábát bádogpánttal fogta a kövek közé.

Ezek után keresett fel a vörös kakas, akkori munkahelyemen, az erdei- gyümölcsbegyűjtő központban. Áfonyával, szederrel, gombával foglalkoztam, s magam is a régi malomból átalakított tárolóban laktam kádak, hordók, illatos dézsák között. Jól emlékszem arra a napra; akkor járt nálam először a begyűjtőben portékájával az új gyűjtögető asszony, Elvira Spiridon. A hegyilakó Severin Spiridon felesége - későbbi kedvesem - bemutatkozásul egy puttony szedret és egy tarisznya őzlábgombát hozott.

A dobrini természetvédelmi területen párszáz medvét tartottak, ezek imádják az őzlábgombát, a szedret, az általam igazgatott gyümölcsbegyűjtőből szállítmányozták nekik az eleséget.

Észrevettem, Elvira Spiridon, a máskor nyughatatlan, forró inda, most féllábra biceg, magamban azt kívántam hirtelen, bárcsak tüske ment volna a talpába, és én lennék az, aki kiveszi neki. Bármilyen botor kívánság volt, a fennvaló meghallgatott. Amíg kiürítettem a szedres puttonyt, és szitán szétteregettem az őzlábkalapokat, Elvira Spiridon a küszöbre ült, és örömömre tekergetni kezdte bokájáról a bocskorszíjat. Nem haboztam, elébe térdeltem, ölbe vettem a lábát, és saját kezűleg bontottam ki a fehér posztókapcából. Zömök kicsi lábfeje a nyári szénatakarások óta még mindig barna volt, illatosan borult rá az erek lila hálója. Talpa, mint aki mindig lábujjhegyen jár, majdnem rózsaszín volt, nyirkos és puha, ráadásul nem is tüske lapult benne, hanem egy szirom aranyos-ezüstös bábakalács. Természetesen a fogammal szedtem ki, aztán a körmöm hegyén megcsillantva megköpdöstem, és az ingem alá rejtettem. Elvira Spiridon lábát a kezemben tartottam, és ha valaki akkor megpillant, azt hiszi, éppen bemutatkoztam neki.

Az a valaki már ott is ácsorgott a közelben: a küszöb elé vörös szegélyű árnyék vetült. Egyébként is ráismertem volna, az illető mellén, a széles táskaszíjon, a derekán hordott bőrtüszőről veretek, fényes csatok vakítottak. Tasakjában, amelyet jobbkézben tartott, kevés zavaros vízben, mint egy tálca, ezüsthasú hal fickándozott.

—Jól figyel rám, Andrej — szólított mindjárt keresztnevemen. — Eztet kicsi csomagot vinni kell Borcan ezredes nekije. Míg lemegy a nap.

— Rendben — mondtam —, hagyja csak ott.

Borcan ezredes akkor már nem élt, de ez nem az idegenre tartozott. A tasakot, benne a hallal, egy üres hordóba dobtam, és Elvira Spiridon után siettem, aki félig mezítláb, bocskorát kezében lóbálva tünedezett el a berekben. Bókjaim sorra elröppentek a füle mellett, a találkozás a vörös kakassal őt is elkedvetlenítette.

Akkoriban egyébként a vén csataló Aranka Westinnek csaptam a szelet. Közömbös ő sem volt irántam, előfordult, hogy éjnek évadján kiszökött otthonról—borbély élettársa ilyenkor a laktanya szobáit járva nyírta a katonákat —, lenge pendelyben, ha nem éppen teljesen ruhátlanul, kiszaladt a faluból, a holtág mellett álló gyümölcstárolóba, ahol