Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - KELÉNYI BÉLA: TAU (interú)
KELÉNYI BÉLA • Hát gondolj bele, hogy amikor Amerika földjén partra léptek az első hódítók, akkor kitűzték a keresztet. Fegyverként tűzték ki, és fegyverként is használták. Nagyon sokat gondolkoztam arról, hogy mi mozgatja a keresztény civilizációt — vagy inkább ezt a nyugati társadalmat, ami kinőtt a kereszténységből. Adva van egy olyan archetípus, mint Jézus, aki megváltja az emberiséget a szégyenkereszten és felmagasztosul, ugyanakkor ez az emberiség, Jézus tanításaival felfegyverkezve létrehoz egy olyan technoevolúciós társadalmat, ami gyakorlatilag leigázza a világot. De ezzel, azt hiszem, nagyon túlmen- túnk a témán. A keresztekkel én tulajdonképpen ugyanazt a problémát járom körül újra és újra, mint a régi dolgaimmal. Egy teremtő és egy teremtmény mozgatja ezt az egészet, annak a borzasztó meghasonulásnak a problémája, amikor a teremtő és a teremtmény valahol végre össze akarna érni, hogy találkozhassanak, de az egész sohasem illeszkedik teljesen pontosan, mindig van valami, ami ezt kizárja, és ebből hihetetlen skizofrénia jön létre. Ez az ember viszonya is a világhoz. — Mit gondolsz, Isten mit csinál a kereszttel? Most, 1992-ben? • Nem hiszem, hogy lényeges kérdés, Isten mit csinál a kereszttel ’92-ben, inkább az a fontos, mi hogyan éljük át?! — De hiszen ez ugyanaz, ha találkozásokról beszélünk, bár inkább átfedésekről kéne beszélni. Persze csúszások vannak, és ezért nem érezzük tökéletesnek, de valószínű, hogy léteznek ilyen átfedések, csak egy olyan dimenzióban, amit egyszerűen figyelmen kívül hagy az ember. • Hogy érted, hogy figyelmen kívül hagy? — Úgy, hogy egyszerűen képtelen bizonyos dolgokra odafigyelni, mert még túlságosan emberi, illetve már túlságosan emberi. • Éppen erre jöttem rá, azzal kapcsolatban, amit az előbb az esendőség- ről mondtam, méghozzá Tarkovszkij filmjei által. Számomra a legfontosabb filmje talán a Stalker, amelyben akkor kezd el élni a világ, amikor az emberek egyik legszerencsétlenebbike, a stalker bevezeti a többieket a titkokkal teli Zónába. Vagy ahogy Simone Weilt idézi Pilinszky: megáll a labirintus kapujánál és gyengéden befelé tessékeli az embereket. O maga nem lép be, nincs is szüksége rá, hogy belépjen, hogy megbizonyosodást nyerjen a hitről, mert mer együttélni a világgal. Elfelejti másságát, lefekszik a földre, és mintha meghallaná a föld szívdobogását, mintha együtt tudna lélegezni a földdel. Ilyenkor kisimul körülötte a világ. Ennél többet megélni, ennyire keveset — nem lehet. Vannak az ember életében jóvátehetetlen képek és képzetek, amiket a megfogalmazással próbál újra és újra úgy jóvátenni, hogy valamiféle működő egység alakulhasson ki. Az azonosulás a legnagyobb dolog, amire az ember vágyik, hiszen önmagában, önmaga számára mindig kevés. A kérdés természetesen az, hogy mivel
