Irodalmi Szemle, 1992

1992/2 - KELÉNYI BÉLA: TAU (interú)

TAU

azonosul. Ennek a munkának minden egyes motívuma valahol borzasztó mélyen elrejtett, valaha látott képeknek, tapasztalatoknak a hozadéka. Számomra a TAU vasúti rámpajellege szól a táborokba elhurcoltakról kezdve a háborúkba elhurcoltakig, és egyáltalán azokig, akiket valaha is úgy mozdítottak el a helyzetükből, olyan védtelenül, hogy soha többé nem kerülhettek vissza oda, ahonnan jöttek. Szól ez arról is, amikor láttam a tömegsírokból kiszedett embereket a fényképeken, a mésszel borított tömegsírokat, de szól az anyagoknak az átváltozásáról is, arról a tűzről, aminek az eredménye a mész lesz, s amely tüzet a faszén táplálja folyamatosan. Ebben a tűzben egyetlen valami ég igazándiból: az emberi szenvedés. Ez a szenvedés az, amit az én számomra a kereszt kifejez. A folyamatos megélésén keresztül ezt a jóvátehetetlent próbálja az ember jóvátenni.

— Mit jelent az üveglap a mészlenyomat és a talpfa fókuszában?

• Hát talán nem lenne szerencsés, ha én jelentéseket határoznék meg. Tehát csak annyit, hogy az üveglap valahol mindig egy olyan átjáró , ami látszólagos, mert egy zárt valami is egyben. Itt, ebben a helyzetben egy síkba transzformáit képről van szó, tehát nemcsak a térbeli vetületekről, az adott tárgyról és annak hiányáról, hanem ennek a köztes állapotáról, a leképzéséről, egy láthatatlan köztes állapot megjelenítéséről.

— Ez valamiféle haladék számodra, amit kérsz?

• Inkább úgy mondanám, hogy a teljes egész-ségnek a vágya. Hogy ez mivel jár együtt, azt nem tudom.

— Azért is kérdeztem ezt, mert egyszer régen elmondtad, hogy az egyik előadásod végén az öngyilkosság gondolatával foglalkoztál Azt mondtad, vagy megpróbálom túlélni a saját halálomat így ahogy vagyok, vagy öngyilkos leszek. A halál most mint időpont fontos, vagy mint a létezéssel való szembesülés?

• Nem tudom, mi a halál. Amikor meghalt mellettem valaki, akkor éreztem a semminek azt az iszonyatos, őrjítő erőterét, amit a halál ténye hívott elő. Érmezei Zoltánra gondolok. Megnéztem utolsó kiállítását, ahol testének a gipszlenyomatait, korpuszait állította ki, és akkor gondoltam először arra, hogy én is megcsinálom, egy kicsit talán válaszként az ő számára, ezt a kiállítást. Most, a halála után csak azt tudom mondani, hogy ezen a ponton mindaz, amit az ember megélt, valahol egymásba ér. A halál az ember életének a legmélyebb fókuszpontja, tehát mindaz, amit addig megélt, akár a gyerekkorban a labda pattogása, akár az életének a leglényegesebb dolgai, mindez egyetlen pontba fut össze, s így minden ember azt lehet képes halni, amit képes volt megélni, és lehet, hogy ez a legtöbb.

— A Budapest Galériában felállítottad harmadik keresztedet is. Miért