Irodalmi Szemle, 1992
1992/1 - Bodor Ádám: A vörös kakas (elbeszélés)
BODOR ÁDÁM A vörös kakas Két héttel azelőtt, hogy megbetegedett és meghalt, Borcan ezredes magával vitt terepszemlére a dobrini erdőkerület egyik magaslatára. Közeledik a tunguz nátha, mondta, megnézzük, merre jár. Az lett volna a dolgom, útközben figyeljem, megérkezett-e már a csonttollú madár. A fenyvesből kibukkanó csupasz tető már a Pop Ivan gerincéhez tartozott, messzire el lehetett róla látni, a határon túl kéklő vonulatokra. Az erdőbiztos szemléje abból állt, hogy ellátogatott a medvészetbe, majd hazatérőben valamelyik hegyháton végighaladva lepillantott az alatta elterülő rezervátumára, most azonban egyenesen a kilátóhely felé tartott. Állítólag megjelentek a csonttollúak, nyomukban heveny, emésztő láz. Amint a tetőre ért, ahol kénzuzmós kövekből rakott pihenőhely várta, bőrből való hegyivadász-esernyőjét a fűbe ejtette, megoldotta köpenyét, és kényelembe helyezte magát. Sapkáját is levetette, nehezéknek kődarabot dobott rá, aztán hajdonfőtt, szélben lobogó hajjal, rezgő fülcimpákkal órákon át meredt távcsövével a keleti látóhatárra. Az utolsó halmok mögül, a róna messziségéből füst emelkedett, az égbolt nagy részét, mintha máris az éjszaka közeledne, lila függöny borította. Később, amikor a völgyek kiteltek a délután opálos fényeivel, messzelátóját eltette, vette sapkáját, jelezve, hogy a szemle véget ért. Soha nem derült ki, megpillantotta-e a túloldali lankákon a perzselve közeledő tunguz náthát, és az sem, mért pont engem, egyszerű erdeigyümölcs-gyűjtögetőt vitt aznap magával az ukrán határra.- Látott csonttollút? - kérdezte már az aljban.- Egy párat. Úgy látszik, megérkeztek.- Akkor megrendelem az oltásokat. Már a laktanya közelében jártunk, amikor ernyőjét megint csak a fűbe ejtette, és sietve előkapta távcsövét. Túl a patakon, a sárga őszi réten, alakjával az erdő fekete sávjára vetülve, épp arra haladt el a vörös kakasnak nevezett idegen. Egőpiros hajával, szakállával, vállán átvetett tarkaszőrös borjúbőr táskával, a földet a lábával alig érintve, kevélyen lépdelt el a mezsgyén, amely az erdőt a kaszálótól elválasztotta. Borcan ezredes addig követte a messzelátóval, mígnem eltűnt egy sereg kavargó nyírfalevél között. Akkor újra megszólalt:- Mondja csak, Andrej - kezdte szinte félszegen, mintha én lennék ezredes -, véletlenségből nem hagytak magánál egy kis csomagot? Csak bámultam: Nálam? Csomagot?- Igen, számomra. Mondjuk, ajándékképpen egy frissen fogott halat. Nem, nem hagyott számára senki csomagot, és hamarosan elfelejtettem az egész dolgot. Csakhogy nemsokára fölkeresett a vörös kakasnak nevezett idegen. Egy halat hozott Borcan ezredes számára, aki akkor már nem élt. Sok évvel később derült ki, miért várta olyan nagyon. Sinistra lakói sötétbarnák vagy feketék, szőke közöttük ritka, vörös pedig egyáltalán nem akad. Kivételnek a rezervátumbeli kantinos kislánya, Bebe Tescovina számított, akit messzire világító berkenyeszínű hajáról mindenki ismert a völgyben. így ha vörös ember tűnt fel a környéken, mindjárt tudni lehetett róla, csak átutazó idegen.
