Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - KULCSÁR FERENC: Imádságok VIII. (esszék)
Imádságok VIII. Ha megtisztítom őt, megtisztít engem. Ha megtisztít engem, megtisztulok. S fölismerjük egymást: találkozik az én valóságom és az ő valósága. És megnevezzük egymást. Ő tudja az én nevemet, én az övét. S ekkor a két megtisztult tárgy egy tárggyá lesz: kölcsönösen egymásban lesznek. A nagyobb valóság lesz a kicsiben, és a kisebben lesz a nagyobb, hogy örökre megtartsák egymást, mint a szeretők. Mert egyedül a szeretetben van öröklét: és a szeretet mindig kész világra jönni, éppen úgy, ahogyan mi is világra jöttünk. Miért születtem? Miért jöttem az ég világossága alá? Hogy megértsem ezt a világosságot, s ebben a világosságban azt, hogy a szeretet két egymást kereső valóság mély összhangja: a megtisztított tárgyak (az emberi valóságok) és a megtisztított tárgy (az embernél nagyobb valóság) mély összhangja. Csak ami lesz, az a virág — mondja József Attila. Csak az, ami kibontja majd szirmait a két egymást kereső valóság során. Novella. A kereső ne hagyja abba a keresést, amíg nem talál, és ha talált, zavarba jön, és ha zavarba jött, csodálkozni fog, és királlyá lesz a mindenségen. A szépségről. A szépség határtalan, semmilyen világhatalom határai nem keríthetik körül. Ellenkezőleg: benne foglaltatik minden hatalom, földi és égi egyaránt. Az élet végső célja ezért nem lehet egyéb, mint ennek a szépségnek a szolgálata, hogy ebben a szolgálatban az ember közel kerüljön a teljességhez, a megigazuláshoz. Igaznak lenni annyit jelent, hogy ezt az oszthatatlant megóvjuk oszthatatlanként, s ebben élünk és halunk koldus-királyként, az első ember teremtett, édeni meztelenségével. Aki ember pénzért megvásárolhatónak fogja vélni a szépséget, rálép a világ széles útjára, s elindul lefelé a csillogás nyomorúságos lejtőjén, hogy cifraságban végezze, a szeretetlenség rútságában, magával rántva az Életet. Minden elképzelhető rosszra képesnek tartalak, azért követelem tőled a jót — mondja Zarathustra az embernek, s tudja, hogy miért. Mert a valóságból táplálkozik, s látja, hogy az ember veszélyes lény, a legveszélyesebb minden élők között nemcsak embertársait gyilkolja le kapzsiságból, s nemcsak a többi lényt, amelyekben élő lélek lakozik, hogy ezáltal cifra nyomorúsághoz jusson, hanem Istenét is megöli, vélvén, ha Istene halott, akkor ő az élő, s ha élő, úgy a halandók ura. Zarathustra tudja, hogy ez a veszélyes lény, ez az ember pusztulás és pusztítás, mert elhagyta a szépséget nem a szépség koldusa, hanem a cifraság királya akar lenni, olyan úr, aki felett nincsen Úr, ezért nincsen Mérték. S ha nincsen Mérték, akkor mértéktelenség van, azaz istentelenség, az istentelenség pedig embertelenséghez vezet. Mi az ember lényege? Nemde az, hogy megismeri a Mértéket? A Mérték tudása pedig a mértékletesség: az, hogy az ember nem helyezheti magát a Lét fölé, mert az abnormalitás és abszurditás. S ami abnormális és abszurd,
