Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - KULCSÁR FERENC: Imádságok VIII. (esszék)
KULCSÁR FERENC az életellenessé# hűtlenség ahhoz az oszthatatlan szépséghez, melyben benne foglaltatik földi és égi hatalom egyaránt. Világos tehát, hogy a szépség maga a Lét. Aki hű a Léthez, az szeretetre méltó, mert az emberből az emberséget: az emberséges életet és az emberséges halált tartja szépnek, nem pedig az embertelent. Ha eltűnik életünkből ez a bensőséges létélmény, ha a szépség árulóivá leszünk, akkor közömbösökké válunk, sterilizálódunk, s nemigen zavar bennünket az istentelenség és embertelenség rútsága: a mértéktelen kapzsiság a másik emberrel, a természettel és a léttel szemben, s kitüntetjük nyomorunk okát, a testvérgyilkos háborúkat. És Káin, az átkozott, a bújdosó lesz az úr, pedig megmondatott neki: Hiszen, ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz,■ ha pedig nem jól cselekszel, a bűn az ajtó előtt leselkedik, és reád van vágyódása; de te uralkodjál rajta. Káin nem tudott, nem akart uralkodni a bűnön; nem forrást kutatott, hanem vért itatott, a rútat választotta a szépség kioltása által. S e szépség kiontott vére kiált énhozzám a földről — mondja az Úr, akinek Mértékét Káin elvetette. Ezért ő is elvettetett. Novella. — Ki vagy te, aki ezeket mondod nékünk? — Amit mondok nektek, azokból nem ismeritek meg, hogy ki vagyok én? Hosszú út porából köpönyeget veszek. Mi is légyen ez a hosszú út, amelynek porából köpönyeg adatik az ember fiának? A válasz nyilván úgy formálódik, ahogyan kinek-kinek az útja ’’varrja” majd köpönyegét. A hosszú utat jövevényként rójuk le, szolgálatra szorítva a földön — melyről ismét vissza kell találnunk az univerzumba. Előtte azonban itt-létünk ideje alatt megéljük és megtapasztaljuk: új emberré kell lennünk, olyanná, aki megérti, hogy ő mintegy bele van dobva ebbe a világba, be van vetve bizonyos "rejtett" céllal a Létbe. Mit is kell ezalatt érteni? Miért leszünk emberré? Nyilván azért, hogy létezőként viszonyt alakítsunk ki a Léttel. Erre szolgál a hosszú út végigmenve rajta, belevetettségünk során megváltozunk, mégpedig aszerint, hogy mennyire válik élménnyé a létezésünk a Lét viszonylatában. Mi a Lét? Az, amit nem tudunk megérteni, tehát sem kimondani, sem leírni, sem ábrázolni, hanem csak megélni, vagyis hinni. A Lét az, ami nem változik, szemben az emberrel, akinek a lényege éppen az, hogy változik. Erre gondol Heidegger, amikor azt mondja, hogy Isten nem létezik, hanem van, tehát nem változik, örök; az ember viszont létezik, tehát változik az örökben. Vagyis: az ember létezik, az Isten van. Szükség néktek újonnan születnetek — mondja az írás. Mit is kell ezen értenünk? Nemde azt, amit Heidegger is mond az emberről, aki, mialatt itt-van, mialatt ember, értelme és magatartása révén a Létben mint a Semmi élményében részesedjen, vagyis abban a Kimondhatatlanban, ami Van; ez az ember esélye arra, hogy új emberként új kezdete legyen a létezők
