Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - KULCSÁR FERENC: Imádságok VIII. (esszék)
KULCSÁR FERENC Imádságok VIII. Tudom, hogy a tudás elnémulás, s mert Beszéled tudom, hogy még mm tudóig Szerző ”... minden gondolat — erőfeszítése végső határán: imádság." Pierre Emmanuel Csak ami lesz, az a virág. Miért? Ezen töprengek napok óta... de lehet, nagyon is meglehet, hogy már születésem óta, mi több, a bennem megjelenő élet, az élő szellem megjelenésének pillanatától kezdve. Innen a kérdés: Miért születtem? Miért jöttem a fényre, az ég világossága alá? Mért vettek fel engem térdre, és mért az emlőkre, bogy szopjam? Mién kellett felnőnöm: belenőnöm a napfényben lubickoló sötétbe? Hogy szaporítsam a világ anyagát? Vagy azért, hogy lepörögjön előttem, mint egy színes film, a történelem drámája, és lássam és belássam: élet van és halál, vetés és aratás — és semmi több? Olyan tréfa ez, amelyen nem lehet mosolyogni. Ha pedig nem, akkor nem is tréfa. Hanem mi? Feladat, melynek a tartalma: két talált tárgy megtisztítása. A világ egy önmagunknál nagyobb valóság jelenléte. Ha így van, ha az én valóságomnál jelen van egy nagyobb valóság is a világban, akkor bizonyára ez a nagyobb valóság, ez a talált tárgy az a valami, amit meg kell tisztítanom. A feladat felismerésének e pillanatában nincsen más, csak én, a kisebb valóság, a kisebb megtisztítatlan tárgy, és a nagyobb valóság, a nagyobb megtisztítatlan tárgy. Ez a "hit” megszületésének pillanata: hiszem, hogy így van, s mert ez a hitem, kezdődhet a tárgyak megtisztítása. Nem tudom, ki tette meg az első lépést. Talán egyszerre léptünk. Vagy: ha én lépek, ő is lép. Vagy: ha ő lép, én is lépek. Mindegy. A fontos az, hogy közeledünk egymás felé, s tisztuló tudatomban lépésről lépésre tisztul az ő tudata is. Ahány réteg leválik az én valóságom tárgyáról, annyi az övéről is, s egyre inkább úgy van, hogy nem tudunk meglenni egymás nélkül. Mi késztet erre engem? A vágy a világosság után, a valóság világossága után. S mi készteti erre őt? A szükség, hogy megvilágosodván bennem, megvilágosodjam.
