Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - RÁCZ OLIVÉR: Emlékezzünk régiekről... (vitairat)
Emlékezzünk régiekről.. 5. A Magyarországra meghívott műfordítók listáját nem tudom, ki állította össze, ki húzta ki a névsorból Tóth Lászlót. Lehet, hogy — idézet: ”a névsort az itteni minisztérium (Klimits, Rácz?) felülbírálta" — csakhogy én akkor már nem dolgoztam a minisztériumban, még tanácsadóként sem. A nyugdíjkorhatár elérésekor, 60. születésnapom után kerek tíz nappal, kihangsúlyozottan és kiharcoltan önként, nyugdíjba mentem. Hogy miért, az most nem tartozik ide, de ha annyira szívügyem volt a minisztérium, akkor mi a fenének mentem nyugdíjba, ha pedig nem volt, akkor mi a fenének jártam volna vissza oda? (Ettől eltekintve, távozásom után még évekig rebesgették "jóakaróim”, valahányszor sérelmeik, vagy vélt sérelmeik okát keresték: Ezt Rácz jelentette ki, intézte el, ’’húzta ki” a minisztériumban. Továbbra is ’’kormányfelelős” maradtam. Mellesleg: Klimitscsel, beleértve a MADACH-ban betöltött igazgatósági időszakát is, életemben talán ötször találkoztam, beszéltem, de akkor sem Tóth Lászlóról, másokról sem. Legfeljebb a MADÁCH ügyeiről, gondjairól — és természetesen, a társadalmi szabványoknak megfelelően, egymás egészségi állapota felől érdeklődtünk.) 6. Mai napig nem volt tudomásom arról, hogy Tóth Lászlót az ÚJ SZÓ-ban ’’letiltották”. Duba nem konzultált velem, hogy vállaljam el Tóth László védelmét. (Hiába is tette volna: a lap akkori főszerkesztőjével, főszerkesztőhelyetteseivel éppen csak köszönő viszonyban voltam. Éppen ezért nem értem, miféle vélt boszorkánykonyhába utal engem itt ismét Tóth László. Idézet: ’’Éppen Ráczcal akar konzultálni! Tényleg nem ismeri Rácz szerepét?” Nos, ez az a pont, amelyre most magam is kíváncsi lennék! Vajon mi volt az én szerepem? Az, hogy — idézet: ’’ilyen esetekben ki szokták kérni Rácz véleményét. (Puff neki!)” Bizony, "Puff neki!’’, mert bizony rengeteg esetben kérték ki a véleményemet (ha ugyan véleménykikérésnek lehet nevezni azt, hogy egyes, rázós esetekben még a Fehér Házba is berendeltek, már említett, botcsinálta ’’magyar kormányfelelős” minőségemben), és bizony rengeteg embert mentettem meg és ki meglehetősen súlyos helyzetekben és helyzetekből. Ez azonban már történelem. Sajnos, a fiatalok egy része, csoportja hajlamos arra, hogy abban a tévhitben ringassa magát, miszerint a világ abban a pillanatban keletkezett, a történelem azzal a perccel kezdődött el, amelyben ők először vágták fütyörészve a zsebükbe a kezüket. S noha ez nem egészen így van, sohasem kárhoztattam ezért a tévhitért a fiatalokat. Nem voltak ott és akkor, amikor és ahol a dolgok történtek. Hajdani, lapuló, kiváró kétkulacsosok által ezért olyan könnyen félrevezethetők, manipulálhatók. Csakhogy Tóth László nem annyira fiatal már, hogy ne ismerte volna a dolgok hátterét. Nem annyira fiatal, hogy ne tudhatná, az a bizonyos ’’Puff neki! Rácz!” többször dugta a múltban a fejét a hurokba — közös ügyekért és egyéni védelmekért —, mint amennyit egy emberi nyak általában képes elviselni. Például a magyar iskolaügyért. A magyar középiskolák létrejötté
