Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - RÁCZ OLIVÉR: Emlékezzünk régiekről... (vitairat)
RÁCZ OLIVÉR ért. A magyar iskolák összevonása ellen. Az egyes tantárgyak, mindenekelőtt a magyar irodalom két nyelven, illetve a mohó vágy szerint mindössze egy nyelven történő tanítása ellen. 1968 után a ’’flekkesek” gyerekeinek középiskolába, főiskolára való becsúsztatásáért. Tucatjával. Némelyiket még ösztöndíjas, külföldi főiskolára is. (Ezért, egy alkalommal, hosszú hónapokig lógott a fejem fölött a fegyelmi — csak akkori beosztottaim hűségének, odaadásának, önfeláldozásának köszönhettem, hogy fedeztek, és hogy megúsztam.) Meglehetősen sokat kockáztattam ’’flekkesek” kéziratainak a megjelenthetőségéért. Igen, megkérdeztek, igen, vállaltam a védelmüket. Élő, ma is élő emberek, élő személyek védelmét. Nevek sok tucatját tudnám felsorolni, a tények, adatok pontos ismertetésével. Én is emlékezem. Kár, hogy, a jelek szerint ők már nem emlékeznek. Ezt azonban nem csodálom, amit tettem értük, sohasem ellenszolgáltatások reményében, elvárásában tettem, ilyesmire sohasem gondoltam. Ez azonban hajszálnyit sem változtat azon, hogy a hálaérzet a legtöbb emberben bizonyos adósság érzetét kelti. Meg kell szabadulni tőle. Nem kell rágondolni. Mert ugyan ki a fene szeret adós lenni? Pedig én nem tekintettem őket adósaimnak: egyszerűen segíteni akartam, ahol tudtam, ahol lehetett és ahol kellett. Tóth Lászlónak abban az egyben — térjünk vissza a kiindulási ponthoz — igaza van, hogy egy fenét arról a bizonyos versről és annak a bizonyos versnek arról a bizonyos trágár szaváról van itt szó. Magam sem vagyok túlzottan szemérmes angyal: három évig szolgáltam a hajdani magyar honvédség kötelékében, amely nem éppen a finomkodó szóhasználatáról volt nevezetes. S mi több, nekem is akadtak életem hosszú során, különféle munkahelyeimen fölötteseim, akiket hol gondolatban, hol — amikor már minden kötél szakadt, és minden egyre ment — hangos, kimondott szóval is elküldtem az édes jó anyjukba. Bűnömül viszont talán nem róható fel, hogy írásaimban csak elkerülhetetlen esetekben, helyzetekben szoktam trágár szavakat használni. Nem szemérmeskedésből, nem is azért, mert írásaimat lányunokáim és hozzájuk hasonló, serdületlen korúak is olvassák — bizonyára ők is hallottak, talán használnak is hasonló szavakat: egyszerűen azért, mert ha valakinek egyszer kedve kerekedne felmérni az egyes fogalomkörök szókincsének a statisztikáját, meglepetten állapítaná meg, hogy édes anyanyelvűnkben (változataikkal egyetemben) aránytalanul kevesebb a trágár szavak, szófűzések, szótársítások száma, mint az egyéb szavaké, kifejezéseké. Hát akkor minek? Egy fenét késő vádak, vádaskodások utólagos és meddő felsorakoztatása itt a cél. Itt egyszerűeen hajdani sikertelenségek, mellőzött és elvetélt akarnokságok, ’’méltatlan meg nem értések” okainak utólagos bűnbakkereséséről van szó, és ez az, amit nem vállalok. Nem óhajtok továbbra is kormányfelelős lenni. Elvégre Gustáv Husák temetésén sem én vettem részt, s ezért a szerény személyemmel kapcsolatos, eső utáni elmarasztalá
