Irodalmi Szemle, 1992

1992/2 - GRENDEL LAJOS: Egy valóságos világ alapításának nehézségei (novella)

Egy valóságos világ alapításának nehézségei

vesztes, a Nyúl, előbb az alkoholizmusba menekült, majd száznyolcvan fokos fordulattal előre, egyenesen a forradalomba. Letartóztatta a főnökeit, csak hogy nemsokára egy nagylelkű gesztussal visszaadja a szabadságukat. Nagylelkűsége kifizetődött, a forradalom polgármesteri hivatallal hálálta meg. Molnár karrierje is szédületes rajtot vett. Szenátorrá avanzsált, és sírva fakad, amikor egy napon a Pondró leköpte az utcán. Akkoriban a Pondró beszámíthatatlan volt már. A forradalmat kitörő lelkesedéssel fogadta, de amikor azt látta, hogy akiket ő a forradalom hős katonáiként tisztelt, összeszűrik a levet a régi látszatemberekkel, lelkesedése a forradalommal szembeni gyűlöletbe csapott át. Semmi nem változott, hajtogatta eszelősen, néhány arc kicserélődött, Molnár és a Nyúl pedig elárulták a forradalmat. Egyszer meglátogattam az intézetben, de nem akart fölismerni. Egyedül Őzike élt úgy, mint azelőtt. Időről időre megszökött a szülői háztól, aztán ha elfogyott a pénze, hazamenekült. Minden kérőjét kikosarazta, minden új munkahelyéről két-három hónap után önként távozott. Szomorúan állapítottam meg, hogy mindenkinek igazat adok, de senkivel sem értek egyet. Meg hogy a látszat látszata nem is lehet más, mint egy újabb látszat.

Egyik nap összefutottam Molnárral valamilyen népművészeti fesztiválon. Örültünk egymásnak pár percig, aztán kibújt belőlem az ördög, pedig megfogadtam, hogy nem politizálok.

— Ide figyelj, Gyuszi! — mondtam neki. — Nem csalódtál egy kicsit sem?

— Miben?

— Sosem fog el az érzés, hogy az egyik látszatvilágból átléptünk egy másikba? Hogy csak ennyi történt? Hogy ugyanabban a látszatvilágban bolyongunk ezután is?

Molnár megütközve hallgatta a szavaimat, én pedig megbántam, hogy ilyen őszinte voltam hozzá. De ha már belekezdtem, nem hátrálhattam meg.

— A Pondró, például, így látja a dolgokat.

Molnár ingerülten legyintett, és felemelte a hangját.

— A Pondró bolond.

— De talán éppen ezért bolondult meg.

— A Pondró egész életében bolond és romantikus volt. A sok szamizdat összezagyválta az eszét.

Siettem leszögezni, hogy mi sem áll távolabb tőlem, mint a romantikusok és a realisták örök vitájába belekeveredni. Valami ürüggyel gyorsan elbúcsúztam Molnártól.

A nagy cselszövő, a véletlen, ezalatt úgy rendezgette a dolgokat a világban, hogy végleges okulásomra ne kelljen sokáig várnom. Egyszer átmentem Bécsbe, és az óváros egyik népszerű utcájában Zümzümöt véltem megpillantani egy műszaki bolt kirakata előtt. Odamentem, és csakugyan ő volt az. Meresztgette a szemét, vigyorgott, és elvitt az Alt Wien kávéházba. Ez a diáktanya a törzshelye, ha Bécsben jár, mondta. Egyébként Németországban tanul filozófiát az egyik leghíresebb egyetemen, a disszidálását