Irodalmi Szemle, 1992

1992/2 - GRENDEL LAJOS: Egy valóságos világ alapításának nehézségei (novella)

Egy valóságos világ alapításának nehézségei

— Akkor megfagyunk — mondta a Pondró. — Vagy éhen halunk.

— Akkor nem játszunk tovább — mondta Mari.

— Ez nem játék — szóltam közbe.

Ahogy a második nap reggelén Puncus, most Mari nem bírta tovább cérnával.

— Eddig azt hittem, hogy csak félig vagytok bolondok. Én kiszállok ebből a marhaságból.

— Te sem tudsz kiszállni — mondta Molnár.

— Majd meglátjuk — mondta Mari.

Pondró fölsóhajtott.

— Ó, a nőknek ez a kíméletlen és kikezdhetetlen realizmusa...

— Kívülről hiába várjuk a szabadulást — mondta Molnár.

Értékes fölismerését csak Mari nem honorálta. Puncus, amióta beleszerel- mesedett Pityuba, inkább maradt volna már, akár az éhhalált is vállalva. Sürgős elintéznivalója egyikünknek sem volt a látszatvilágban. S ehhez a ponthoz érve, töredelmesen be kell vallanom, hogy mindaz, amit a látszatvilágról és a látszatemberekről eddig összefirkáltam, a saját belső monológomnak vagy inkább morgolódásomnak a kivetítése. A három nap alatt, amíg be voltunk zárva, egyetlen szó sem esett közöttünk efféle komoly dolgokról. Élveztük, hogy be vagyunk zárva, ennyi az egész.

A valóságban sok minden másképpen történt, mint ahogy azt eddig elbeszéltem. Összejött néhány fölösleges ember egy menedékházban valahol a világ végén, hogy megbeszélje egy lap alapításának a részleteit. Aztán mégsem a lapról beszéltek. Három napon át ettünk, ittunk és fecsegtünk, és élveztük egymás társaságát. Közben szerelmek szövődtek, egy kicsit jobban megismertük egymást, s egyetlen pillanatig sem törődtünk azzal, hogy eközben a látszatvilágban a látszatemberek rutinosan intézgetik ügyes-bajos látszatdolgaikat. Egyedül Őzike maradt magányos közöttünk. Katatóniás hallgatásba merült. Isten tudja, hányadszor szökött meg a szüleitől, megmutatta a grafikáit, mi megdicsértük (inkább illemből, mint meggyőződésből), ő megsejtette, hogy nem vagyunk egészen őszinték. Megsértődött, de nem volt hová mennie. Kitartott mellettünk, anélkül hogy elvegyült volna a problémáinkban.

A harmadik napon azt is sejtettük már, hogy soha többé nem lesz ennyire szükségünk egymásra, mint most, hogy a szeretet, jóindulat, figyelmesség és harmónia, ami néhány napra közénk telepedett, abban a pillanatban elenyészik, amint kitesszük a lábunkat a házból. Amikor aztán Zümzüm is megerősítette Molnár szavait, melyek szerint szabadulásunkat nem várhatjuk kívülről, s ehhez még hozzátette, hogy a szabadsághoz a szereteten keresztül vezet a legrövidebb (sőt az egyetlen) út, amikor így mindnyájunk helyett beszélt, a kérdés már úgy állt, mihez kezdünk ezzel a szabadsággal a látszatvilágban, ahová hamarosan visszatérünk. Hiszen ekkor már nem voltunk bezárva.