Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - GRENDEL LAJOS: Egy valóságos világ alapításának nehézségei (novella)
GRENDEL LAJOS menedékházat bizonytalan ideig nem hagyhattam el, hirtelen ráébredtem, mennyire nélkülözhető vagyok a látszatvilág számára. Tökéletesen mindegy, hogy részt veszek-e a látszatvilág építésében. Senkinek sem hiányzóm, hiszen a látszatvilágban mindenki fölcserélhető, s ha valaki kidől a sorból, gyorsan elkaparják egy látszatsírban. Kiadói lektorként sem nélkülözhetetlen a munkám, mivel annak a látszatvilágban nem az értékek őrzése, hanem azok megsemmisítése a célja. El kell tüntetnem az értékeket egy bűvészkalapban, s onnan majd látszatértékeket kell elővarázsolnom, hogy a látszatember még visszavonhatatlanabbul érezhesse magát látszatembernek. Azzal, hogy bezártak bennünket, tulajdonképpen a látszatvilágból zártak ki. És ezzel már lehet valamit keresni, gondoltam, de a kezdeti depresszióra egyelőre csak az a felismerés következett, hogy nincs semmi felelősségünk. Persze a látszatvilágban sem felelős az ember, de van látszatfelelőssége. Ezt a látszatfelelősséget számoltuk föl. így virradt ránk a harmadik nap. Senki sem keresett bennünket, senkinek sem hiányoztunk. Laza, csapongó, kötetlen beszélgetésünk minden szavát lejegyezték a völgyben álcázott lehallgató állomáson, s lejegyzőik alighanem tanácstalanul hajoltak a sok teleírt papiros fölé. Összeesküvésnek, legalábbis amit ezen a szón ők értettek, nem bukkantak nyomára. A harmadik napon korán keltem, s belépve a társalgóba, még csak a Pondrót találtam ott. A kályhával bajlódott, papírral és aprófával próbálta meg fölszítani a parazsat. — Még mindig be vagyunk zárva — mondta. — Elsősorban mi tehetünk róla — feleltem. — .ici. sünk napja óta csak az időnket vesztegetjük. Változatlanul zuhogott az eső, a látszatvilágra köd telepedett, az jles, százéves fenyőfák néha felsóhajtottak a szélben. Úgy éreztem, hogy itt, a menedékházban, az időn kívülre kerültünk. Idő csak ott van, ahol mozgás is van. Talán a szűnni nem akaró eső, a sűrű lenti köd és az újult erővel támadó szél volt az oka, hogy egy pillanatig az időn kívül éreztem magamat. Nem tartott sokáig, amíg rájöttem, hogy már odalent az időn kívülre kerültünk. Mozgás ugyanis lent sem volt. Amióta megszülettünk, nem változott semmi sem, s amit a látszatemberek változásnak neveztek, az csupán a változás látszata volt. Ahol pedig a változás látszat, ott az idő is látszat. Egyforma korúak voltunk mindnyájan a születésünk pillanata óta. Gyerekkorunk éppoly látszat volt, mint az ifjúságunk, s félek, a halálunk napján arra döbbenünk rá, hogy már régen meghaltunk. Mari jött be. — Fogytán a kaja — mondta. — A tüzelő is — mondta a Pondró. Molnár összepakolta már a hátizsákját, úgy lépett be a társalgóba — útra készen. Észrevettem, hogy Mari viszonozza Molnár szerelmes pillantását. — Mi lesz, ha elfogy a kaja és a tüzelő is? — kérdezte Molnár. — Mi lesz, ha még mindig be leszünk zárva?
