Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - HAJDÚ ISTVÁN: A szemek (novella)
A szemek hullámai egyesültek, ciklont alkottak, kavarogtak benne, s a valóságtól elszakadva kedve szerint irányította őt, mint egy be-bedöglő járművet. Kezdett szédülni, mert egy ideje csak körbe-körbe keringett, mintha valami rituális, keleti táncot járna, súrolva a házfalakat, nekiütközve az elébe kerülő akadályoknak. Érzések lavinája temette maga alá, de egy-egy szikrától mindig kievickélt, s most már előre tolódó ellipszisekkel haladt a kopár számára eddig ismeretlen utcán. Nem csodálkozott, hogy nem találkozik senkivel, a megroggyant házakat rég elhagyták hajdani tulajdonosaik. Ők is elfutottak, menekültek innen: a kitört ablakok vak szemei elől, az üszkös gerendák alól, a lyukas falaktól, a kiálló tégla-fogaktól, a drótok pókhálójától, a rozsdás kádaktól és összetört mosdóktól, a húgyszagú helyiségektől, ahol az enyészet már biztosan ült penészes trónján, csendesen, csak a lehulló zsindelyek szakították félbe végtelen munkájában, visszhangozva, hogy néha történik valami: potyognak a zsindelyek. Az elhagyott utca kivezette a város peremére. Tovább már csak rétek és szántók voltak, a távolban kéklő hegyek, messze, messze — elérhetetlenül. Ha balra nézett, láthatta a körbekerített temetőt egy enyhe emelkedőn. A sírhalmok és a keresztek is jól kivehetők voltak, a pléhtetős hullaház is, ahol egy friss tetem aszalódott. Bizony, itt végzi majd mindenki. Az idegen csontok egymáshoz érnek idővel, a koponyák lejjebb csúsznak a laza földben, majd porrá válnak — semmivé. Szétszakad a légies fátyol, és a föld résein bezúdul valami olyan, mint a halál. Jobbra nézett, és a folyót pillantotta meg. Partját magas fák szegélyezték, mint megannyi szomorú óriás, beletörődve a mozdulatlan egyhangúságba, a vízcsobogásba, a folyó unott víztükrébe, a ritka pluty-hangokba, az eltűnő hordalékba. A folyó felé indult, az inge résein néha besurrant egy-egy enyhe légáramlalt, jólesően hűtötte a testét. A partra érve ledobálta magáról átizzadt ruháját, lábujjával megtapintotta a vizet, majd belegázolt a sekély folyóba. A jótékony, hűs víz körbefogta térdkalácsát, combját, derekát, majd kígyóként kúszott át a vállán, s nedvesítette be a haját. Jó volt belemerülni, alábukni, úszkálni, a vízre fekve sodortatni magát az árral. Kísérletezett a vízben, külön élvezettel töltötte el az a hang, amikor a füléből egy pattanással kifolyt a víz, és újra hallott. Szájából vízsugarat spriccelt maga elé, megcélozva egy láthatatlan célpontot, amit mindig eltalált. Megszabadult a fürkésző tekintetektől, a sárgás, véreres szemgolyóktól, táguló pupilláktól, sunyi pillantásoktól. Hirtelen ötlete támadt. Lemerült a sárgás vízbe, tett egy békázó tempót a víz alatt, és kinyitotta a szemét. Különböző nagyságú szemek meredtek rá, s egy különösen nagy, galambszürke szem, óriási, sötét pupillákkal rákacsintott, majd, mint egy kimerevített film, úgy maradt.
