Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - HAJDÚ ISTVÁN: A szemek (novella)
HAJDÚ ISTVÁN tekintetektől, ugyanakkor védtelennek érezte magát, mintha pellengérre volna állítva egy ketrecben. A düh és a józan ész viaskodott benne egymással: a féktelen, romboló indulat, és a visszafogó, tompító fék, mely meg akarta bénítani. Egy hirtelen rántással kitépte a vasrudat, s így felszerelkezve átugrott a kerítésen. Közben érezte, hogy beakad az inge, és egy krrrs hang kíséretében elszakad. Hátranézett, meg akarta nézni, milyen sebet ejtett ingén a kerítés. A cérnaszálak, úgy csüngtek, mint egy feltépett kukoricaburokból a bajszok. Nem bánta, az indulat erősebb volt benne a sajnálkozásnál. Ott állt a talapzatnál. A szent összehúzott szemekkel figyelte őt s a kezében lévő dákót, de ez a tekintet nem tudta megállítani az emelkedő kezet. A kéz emelkedett és emelkedett, céltudatosan, határozottan, hasítva a levegőt, mint egy repülő, egyenesen a kőszemek felé, s a rozsdás kerítésdarab lándzsaként nekiütközve a kőszemeknek oldalra csúszott, leverte a glóriát, mely fennakadt egy kicsüngő angyalszárnyon. Ott himbálózott, akár egy mutatványos, némi vigaszt nyújtva a merénylőnek. De ez a vigasz kevés volt, a kar újra támadásra lendült, újra szúrt, még keményebben és nagyobb erővel; a hegy egyenesen a szemgolyó közepébe fúródott, apró darabokat tört le, s feljebb csúszva, a szemüregben megakadt. Akkor már mind a két kezével szorította a lándzsát, teljes erejéből nekiveselkedett, és tolta a szerszámot felfelé. Valami reccsent, a szent feje hátrabukott, és óriási robajjal a földre zuhant. Apró részekre tört: orra, fülekre, homlok-darabokra, ajkakra. A torzó vállából, a nyakrészen, egy görbe vasrúd meredezett elő, valószínűleg erre volt ráhúzva a feje. — Segítség, segítség — hallotta maga mögött, — szétrombolja az emlékművet! A hangra megfordult, az agya még most sem tudatosította, mit csinált, a lényeges csak az volt számára, hogy nem bámulják, nem mosolyognak rajta cinikusan. Mintha... — Mit csinál maga, tönkretesz egy ilyen... — Nézett rám, bámult! — rivalít rá az ismeretlenre, aki, mutogatva, csapkodva közeledett felé. O is elindult az ismeretlen felé. A kezében még mindig ott volt a kerítésdarab, s a szemében valami eszelős lehetett, amitől az ismeretlen megdermedt. Félt, mert megértette, hogy ez az ember nem normális. G. eldobta kezéből a lándzsát, és nekiiramodott, az emberek úgy ugráltak el útjából, mintha egy villamos közeledne. Úgy érezte, nagyon gyorsan fut, de nem lassított, nem mintha félt volna, egyszerűen el akart tűnni a térről. Az óváros zegzugos szűk utcáin nem volt olyan meleg, ide soha nem sütött a nap, a házak felfalták sugarait, és a tűzfalak már megszokták ezt a semmilyen állapotot. Az arca kipirosodott, a verejték csípte a szemét, a cipőfűzője kioldódott. A teste pontosan két egyenlő részre volt szétvágva. Az egyik óriási iramban ugrált előre, fél lábon, a másik meg mintha visszafelé húzta volna az elsőt — fékezte. így maga sem tudta eldönteni, fusson-e, vagy megálljon. A kettősség élvezetes volt, a tanácstalanság
