Irodalmi Szemle, 1992

1992/2 - HAJDÚ ISTVÁN: A szemek (novella)

A szemek

— Ha nem eszel, akkor ne fogdosd össze az evőeszközt, nincs kedvem kétszer mosogatni.

— Ha csak ezen múlik — felállt, és kiment.

Az előszobában ellbizonytalanodott: olvassa-e újra az újságot, vagy mit csináljon? Hirtelen elhatározással a bejárati ajtóhoz ment, és kisurrant rajta. A kerékpárt ott hagyta, ahová támasztotta, törje a felesége a fejét, hogy hova bújt. Nem volt szokása elbújni. Késő délutánra járt, de így is rettentően meleg volt, felforrt benne a víz, a molekulák párává alakultak, úgy nyomultak ki a test résein, akár egy gőzkatlanból. Párafelhők úsztak a szeme előtt, elhomályosítva a látását. Tájékozódni azért tudott, tudta, hogy merre van fel és le, jobbra és balra. A házuk előtt enyhe lejtő volt, lefelé indult, a város fókusza felé. Lassan, nyugodtan ballagott, de így is érezte, hogy a pórusai izzadságot ontanak, büdöset és kellemetlent. Érezte, az inge a hátára tapad, mint valami nyálkás, forró medúza, összenő bőrével a nyolcadik réteg, a vászon, melyet sötét izzadságfoltok tarkítottak. Enyhén felhúzta kezét, mintha repülni készülne, hadd szárítsa ki a légáramlat legalább a hónalját. Amikor rádöbbent, milyen groteszkül néz ki, leeresztette karját és gyorsan szétnézett. Az emberek ügyet sem vetettek rá, de ettől csak az az érzése támadt, hogy lopva mindenki őt figyeli, mindenünnen üveges szemek nézik, még a lefolyóból is nagy, sárga szemek meredeztek pislákolva, mint a szemafor, mindent alaposan megnézve, megfigyelve, ami vele kapcsolatos. Gyakran volt ilyen érzése, s most is inkább felgyorsította a lépteit, menekült a fürkésző tekintetek elől. Egy macskaköves, hosszúkás térre ért, közepén egy márvány emlékművel, s az emlékmű, mintha iszonyodna az emberektől, rozsdás kerítéssel vette magát körül, elzárkózva az élő-hús megvetendő múlandóságától. Pedig hát az emlékművek sem tartanak örökké, az idő gyémántfogai közönyösen harapdálják a követ, és az ember, koroktól függően, döntögeti vagy állítgatja, eldugja vagy beépíti őket.

Teljesen a vaskerítésig ment. Valaki nem sokkal előtte távozhatott onnan, mert a kerítésre egy műanyag pohár volt rászúrva: sárgás, ragacsos lé csöpögött még mindig belőle. A szájában összefutott a nyál, szomjas volt. Sűrű nyálat köpött a kövekre. Amikor felnézett, egy alakot látott az emlékmű tetején, körülötte angyalkák röpködtek, és őt nézték. Szégyenkezve oldalra lépett, de a látószögükből nem tudott kikerülni, a védőszent elmosolyodott, és a tűző napban megcsillant egy fénysugár az aranyozott glóriáján. Erről egy fogpasztareklám jutott az eszébe, amit a lófogú szépfiúk szoktak előadni a tévében, leplezetlen büszkeséggel — az valódi, csiszolt porcelánfogakkal. Nem bírta az angyalkák tekintetét, lesütötte a szemét, haját homlokára tapasztotta a veríték. Az előtte álló kerítést nézte, összeszűkült szemmel, szemöldöke körül apró, vékonyodó ráncokkal, mintha valaki éles pengével metszette volna őket a húsába. Egy kilazult, rozsdás kerítésrészt fedezett fel, jobban mondva egy vasrudat, mely a kerítés része volt, de már alig tartotta valami. Dühös lett a fürkésző