Irodalmi Szemle, 1992
1992/2 - HAJDÚ ISTVÁN: A szemek (novella)
HAJDÚ ISTVÁN fehérre mázolt helyiségben, nem, egy penészes, pókhálós, dohos pincében, ahová a fény csak egy kapcsoló kattanása által jut be, ha netán olyan limlomot akarunk benne elhelyezni, ami nem fontos számunkra, el lehet felejteni. Ilyenek a hírek. Kit érdekelnek a háborúk, hullák, kifolyt szemek, ha a cselekmény nem közvetlen a fejünk fölött történik? Ha nem szakad ránk a ház? Ha egy óvatlan pillanatban, mit sem sejtve, a kanyarban egy autó méterekre nem húzza a beleinket, tátongó ürességet hagyva gyomrunkban, mintegy figyelmeztetve rá, hogy körülöttünk emberek járnak? Veszélyes emberek. Őrültek? Hogy csak fadarabok vagyunk, melyeket az emésztő tűzbe lehet dobni bármikor: parázzsá és hamuvá változtatni. A szél majd megteszi a maga teendőjét. Az orkánok ellen tehetetlenek vagyunk, és ezt a kiszolgáltatottságot a tehetetlenség palástja alá rejtjük. Naponta igazoljuk és hitegetjük magunkat, mert a seb, bár fáj — gyógyul. — Jöhetsz enni — hallotta újra a konyhából. — Kész a rizs is. — Nem vagyok éhes. — Akkor miért nem szóltál előre, hogy nem eszel? — De hisz mondtam, hogy nem vagyok éhes. — Nem mondtad. — Akkor nem mondtam. Nem vagyok éhes és kész. Mégis felállt és a konyha felé indult, útközben lehajolt egy virághoz, melynek már sárgultak a levelei. Nem a szárazságtól. Letépte a száraz leveleket, és ott hagyta őket a cserépben, hátha elrohadnak. Ujjával szétlapított egy jókora csikket, majd földet húzott rá. A csikk is a cserépben volt, biztos valamelyik ismerőse hagyta ott, nem akarózott neki hamutartót keresni. Nem baj, a virág csak virág, ez a kis dohány nem árthat neki. Különösebben nem voltak fontosak számára, a felesége telepítette őket, ő is törődött velük, mert néha törődni kellett, hogy kinézzenek valahogy, ne úgy meredezzenek a szobában, mint valami góré. É.-nek is csak ritkán jutottak az eszébe, általában felkiáltott, hogy: a virágaim!, és hisztérikusan öntözni kezdte őket. A cserépből kifolyt a víz, tócsák keletkeztek, furcsa alakzatok, mint egy kiterített térkép, a tenger, benne a zöldellő szigetek. Cipőjével szívesen lépett, vakságot színlelve, a tengerekbe, és hordta szét a vizet — ’’csáncsírozta” mindenfelé a lakásban. Nevelőmódszer akart ez lenni? Különösen a kerámiával kirakott padlót élvezte, ott minden nyom tisztán kirajzolódott, majd elhalványult. Újra a tengerbe kellett lépnie. A TENGER! Belépett a konyhába. Sült hús nehéz szaga volt a levegőben, s így elkészítve (forró olajba tesszük a hússzeleteket, és csak rövid ideig hagyjuk benne, hogy a szeletek felületén lévő rostok megsüljenek, a hús belseje puha, nedvdús marad) nagyon szerette, mégsem volt étvágya. Az asztalhoz ült, és az evőeszközt babrálta. É. befejezni készült az evést, haragosan ránézett. — Mégiscsak eszel. — Nem, nem kell. Csak bejöttem.
